Regösök szavával a rög
hív most engem: szertelen
utolsó unokát. Örök-
re zeng névtelen énekem.

Egyedül már nem maradok,
ha szavam is elfogy végül.
Itt maradok társra várva
másoknak is menedékül.

Tévedéseimből kiringatjátok
ezt a végső igazságot:
ha én merek lélegzeni itten
és hiszek egy ilyen hitben,
akkor, akárcsak reátok,
reám is lehull az átok.

Mert létem a talpraállás,
célom már a parttalálás.
Szavakba oldom régi testem,
szavakba mindent eltemettem.

*

Csak hangja cseng vissza néha
és mint napfény örök. Néma
szerelme szívemen dobban.
Megkapaszkodnék egy mosolyodban.

*

Ahogy a mező zeng együtt
velem, okkerül a búza.
A sárarany sugárban
a holnap hite a múltban.

Befelé nő, kifelé áll,
töpped bennem ez a táj.
Szakadt szó a ruhám.
Szabadíts meg ezután
minden árnyoldali jótól
s a sunyi árnyékbokszolóktól.