Már a mi itteni,
szeleburdi szeleinkkel is
az ember, teljesen hiába beszél.

Csapkodnak erre-arra,
gyermetegen, kifárasztják
magukat a kupáscserép és ágas
fák között,

mondtam is nekik, még
levernek valamit, vagy ha nem egyéb,
a sok loholásba
bele is betegednek, megesik,
fölhoztam példának a kaliforniai
bölcs, meggondolt szeleket,
különösképpen az Ósönbrízt
említettem,
nem az arizonai szélt, mert az sem
különb a többinél,

lám, itt fekszik előttem
a meggyfa lehullott levelén elterülve
egy épp csak lihegő, fáradt fuvallat,
már nem is szél és nem is szellő,
pára inkább, sóhajtás talán, vagy
jobban mondva legyintésnyi moccanás,
nem egyéb, semmi, most
legyezgethetem a forróságban, hogy
magához térjen, hűs helyet keresnék
valahol, hát merre vannak a zöld útilapik,
vagy hol, mondjuk egy bokor,
hogy tövébe tegyem,
árnyékos helyre ezt
a lehullott levelet, ne lepjék
az átkozott, szemtelen, kék legyek…

Forrás: Mediterrán sóhajtások. Versek. Marosvásárhely. KörkéP Könyvek, 2013.