Tarr Béla A torinói ló című filmjéről

A torinói ló film anti-teremtéstörténet. A hat epizód (Első nap… hatodik nap) a teremtés hét napját írja le fordított sorrendben. A fény kialszik az ötödik napon, a hatodik napon már csak a film művilágítását kapcsolják be – másodpercekre. A hetedik napot a rendező meg sem mutatja, mert az nyilván nem lehetne más, mint a sötét képernyő, vagy még az sem.

A néző mintegy két és fél órán keresztül két ember és egy ló életét figyelheti. Azért állítom, hogy figyelheti, mert nincs olyan nézőpont, amellyel a szemlélődő azonosulhat. Két teljesen leépült, elidegenedett ember látható, akiket még sajnálni sem lehet. Legalábbis a film alapján nem lehet sajnálni, mert semmi olyat nem adnak vagy mutatnak magukból, ami empátiát vagy legalább ellenszenvet (!) váltana ki a nézőből. Ha máshol látnám ezeket az embereket, sajnálnám őket, itt valamiért nem.

Az idősebb férfi és a fiatal nő csak úgy elvannak a saját világukban, mint a véglények. A közvetlen tárgyi környezetükön kívül szinte semmi sem emlékezet arra, hogy emberek. Településektől távol, a hegyekben, egy kőházban élnek. Nem tesznek mást, mint esznek, alszanak, elmennek vízért, krumpliért. A vegetatív létezés legalsó fokán vannak, amihez már nem is szükséges emberként viselkedniük. Alig szólnak például egymáshoz, meg sem érintik egymást, csak egy-két szenvtelenül funkcionális esetben. Beszélni ugyan tudnak, mert néha megszólalnak, de így a párbeszéd hosszas hiánya még feltűnőbb. Nem is ellenszenvesek egymással, de az indulatok és az érzelmek hiánya a nézőt sem mozdítja meg semmire.

Nincs fájdalom, szenvedés, de tragédia vagy apokalipszis se. Következésképp katarzis, vagyis megtisztulás sem. Ahogyan a teremtés jelzésszerű leépülése folyik, abban nincs semmiféle konfliktus, törés, csak a közöny „minden mindegy”-magatartása.

Tarr Béla korábbi filmjeinek szereplői még csak az emberi és nem általában a létezés alján vergődtek. Itt az idős férfi és a fiatal nő még csak nem is vergődik. Az sem derül ki, hogy mi a viszony közöttük. Apa és lánya? Férj és feleség? Nő és férfi? Barát és ellenség? Nem tudni. Tehát a Tarr Béla által megjelenített figurák korábban még vágytak valamire, szerettek volna emberként létezni, még ha az nem is adatott meg nekik. A torinói ló főszereplői nem adják jelét a vágynak, de még igénynek sem.

A Családi tűzfészekben (1979) a fiatalok lakásra, önálló életre, a szerelem lehetőségének kibontakozására vágytak. A Kárhozatban (1988) a főszereplő nő még énekes szeretett volna lenni, és fel is szokott lépni a lepusztult bányaváros egyik kocsmájában. A Sátántangó (1994) tanyasi emberei is bizakodtak valamilyen jobb élet reményében. Ezért költöztek el egy másik tanyára. A költözés ugyan becsapásnak bizonyult, de ezekben az emberekben eleve volt valami vágy a jobbra, még akkor is, ha ez nem másban nyilvánult meg, mint a nagyfenekű kocsmárosné iránti kielégített és kielégítetlen vágyban. A Werckmeister harmóniák (2000) is még meglebegtette a tömegek becsapása mellett a művészi hitet, ami legalább a zene(elmélet) iránti szenvedélyben megfogalmazást nyert. A londoni férfi (2007) főszereplője is még várt valamire vagy valakire.

A torinói ló (2011) két főszereplője már nem vár semmire. Ha ott is ülnek az ablakban, és bámulnak kifele, az már nem is várakozás, hanem a közöny tétlenségébe süppedt élőhalott létezés. Élőhalottak, mert enni azért esznek. Csak sült krumplit, de esznek. Ez az egyetlen programjuk. A hatodik napon, utolsó megszólalásával a férfi ezt erősíti meg: „enni kell!” Ennyit viszont tud a zombi is, és ez már tényleg a zombi-lét, fantasztikuma és abszurditása, amelynek az értelmetlensége nem is kérdéses. Ha még ki sem mutatják egymás iránti viszonyukat (nemhogy szeretetüket), mi ébresszen empátiát irántuk? Emberként nem élhetnek már úgy egymás mellett, mint az egysejtűek. A magasabban szervezett organizmus kötelez. Egy egysejtű osztódással képes szaporodni, de az ember már nem. Ahhoz két embernek valamilyen kapcsolatba kell kerülnie egymással. Az nem kapcsolat, hogy egyik megkéri a másikat, hogy gyújtsa meg a lámpát, zavarja el a kút mellől a cigányokat, és segítsen felvenni a nadrágját, mert ez egyedül már nem megy.

Ez az „enni kell”-típusú zombi-program nem teszi rokonszenvessé a két embert, de ellenszenvessé sem. Ez a film valósítja meg a totális közönyérzetet, már ha egyáltalán ezt érzetnek lehet nevezni. Az információk adagolásából következik, hogy a néző elhalasztja az állásfoglalást a két ember iránti érzelmi viszonyulás kialakításában. Ez az elhalasztás kitart a film végéig, és a néző akkor veszi észre igazán magát, hogy közömbös maradt, amikor már felkapcsolták a villanyt.

A prológus narrátorszövege szerint a férfi ostorral bántotta a lovát. Ezt azonban nem látjuk, és kételkedhetünk is az állításban. Ha elhisszük, akkor sem tesz ellenszenvessé egy embert, mert azt mesélik róla, hogy ostorral csapott a lovára. Kivárunk. Utána a férfi semmi olyat nem tesz, ami ellenszenvesként tüntetné fel. Eszik, alszik, öltözik. Látni, hogy szegénységben élnek, de nincs az a mozzanat, ahol már egyértelműen sajnálni kellene. Az életük és a képsorok információ- és ingerszegények. A néző tovább vár, egyértelműbb utalásra vár.

Újabb, érdemi, állásfoglalásra késztető információ viszont nincs. A férfi rákiabál még a ház mellett megjelenő féltucatnyi cigányra, hogy tűnjenek el, de valahogy ez a gesztus sem ad róla jellemzést. Legyen ez az ember ellenszenves csupán azért, mert elkergeti a háza mellől a  cigányokat? Az is lehet, hogy jogos a felháborodása, mert valakik beomlasztották a kutat. Talán épp a cigányok. Nem tudni. A néző kivár. A cigányok csapata egyébként nem utal semmiféle társadalmi kontextusra sem. A jelek szerint ezek a nomád emberek ugyanúgy nem tartoznak sehová, mint a két hegyi, tanyasi zombi. Az emberpárt meglátogatja még egy fickó, aki pálinkát vásárol tőlük. Ő hivatkozik más emberekre, valamit elhadar, de nagyon nehéz lenne felidézni, hogy egyáltalán mit mondott.

A film egyetlen szereplője, amelyik némi empátiát ébreszthet a nézőben, az az emberpár tulajdonában lévő ló. A lónak értelmesen szomorú a tekintete, de ő is csak annyit tud kommunikálni a világgal, hogy a közeljövőben feltehetően kimúlik. A gazdáival ellentétben ő már nem is eszik, pedig tesznek eléje ételt. A ló viszont már legalább nem ragaszkodik a zombi-léthez. Tud választani élet és halál közül, nem ragad meg az élőhalott állapotában. Ez azért kis befogadói plusz-jóindulattal értelmezhető tragikumként.

A nézőben felmerül, hogy honnan jön ennek a totális tagadásnak és közönynek a gondolatisága. Ez lenne ma Magyarország életképességi hőmérője? Vagy Európáé? Az egész világé? Esetleg a művészeté, a kultúráé, a filmé?

Ebben a kérdésben eligazítást ad a prológus. Sötét vászon mellett a narrátor elmeséli, hogy milyen ló szerepel a címben. A prológus szövegét szinopszisként vagy szinopszis helyett is szokták idézni a filmajánlók: „A cím arra a lóra utal, amelyet Friedrich Nietzsche pillantott meg 1889. január 3-án, torinói lakásából kilépve. A kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát, mire a kocsis ostorral ütlegelni kezdte. A filozófus odalépett a lóhoz, majd hatalmas zokogásban kitörve átölelte. Miután szolgája hazavitte, ágyba tette Nietzschét, aki innentől kezdve élete hátralévő 10 évét némán, szellemi leépülésben töltötte.”

A narrátor aztán azzal folytatja, hogy erről a lóról nem mesélt senki. Nem állítja, de aztán épp ez a film mesél erről a torinói lóról két és fél órában. A ló leépülése a teremtés megfordított folyamatában: hat nap, a hetediknek az indukció alapján tüntető hiányával. Ez a hat vagy hét nap megfeleltethető Nietzsche tíz évig tartó néma, szellemi leépülésének is. Nincs benne explicite a filmben, de ez a leépülés plasztikus válasz arra a szkepszisre, amelyet Nietzsche fogalmazott meg a világ megismerhetőségével, hittel, Istennel, renddel kapcsolatban.

Az ember a természettudományos tudás birtokában a 19-20. században lerázta magáról a hitet, a vallást mint régit, porosat, nyűgöset. Nyilván, voltak, vannak pozitív hozadékai a szekularizációnak (például az egyházak világi hatalmának visszaszorítása), csakhogy a spiritualitás teljes tagadása mára már totális közönybe süllyesztette az embert. Nem mindenkit, hanem először is a természettudományos gondolkodás, majd a művészet emberét. A folyamat elindult, és megállíthatatlan. Ennek egyik legvégsőbb terméke épp A torinói ló című film.

Ez a film megmutatja a teljes leépülést, a kiüresedés és a közöny netovábbját. Az összes tartalmi és stiláris eszközével azt állítja, hogy a művészet már nem tud válaszolni a társadalmi kihívásokra. A rendező is úgy nyilatkozott, hogy ez az ő legutolsó filmje. Ez a nyilatkozat azért több mint életmű-összegzés, mert Tarr Béla még csak 55 éves. Pedig a rendező megtehetné, hogy újra és újra válaszol társadalmi kihívásokra, mert az agyonracionalizált, túltechnicizált világunkban a művészetnek maradhatott volna meg még az a szerepe, ami a vallás háttérbe szorulásával kapott ajándékba, hogy közösségi és érzelmi kérdéseket dolgozzon fel, tükrözzön, építő módon kritizáljon, illetve reményt sugalljon. Ezzel a filmmel azonban mindezeket a gesztusokat megtagadja a társadalomtól a film, a művészet.

Tudjuk, hogy meg fogunk halni, még az is valószínű, hogy a világ belátható időn belül elpusztul. Mégsem töltetjük hátralévő életünket a „Memento mori!” igézetében és még kevésbé a közöny passzivitásában. A reneszánsz embere is tudta, hogy meg fog halni, és mégis a rendelkezésre álló időt képes volt eltölteni tartalmasan, igyekezetben és bizakodással.

A művészetnek A torinói ló tanúsága szerint tehát nincs válasza társadalmi kérdésekre. Jó, felmerül, hogy egyáltalán lehet-e válasza. Nyilván, a tapasztalat szerint önmagában nem lehet, de ez épp arra mutat rá, hogy a művészetnek saját eszközein belül nincs válasza (már) erkölcsi dilemmákra sem. Ha a művészet nem örökíti át a hitből, a vallásból az empátiát, a reményt, akkor a világ szenvtelen tükrözéséig jut el. Tükrözni a világot, az nagyon kevés mint szellemi teljesítmény. Pozitív kidolgozott életprogram ugyan nem, de építő kritika azért elvárható a művészettől.

Annál is inkább elvárható, mert a művészet, így a film is a közösségi kommunikáció aktív résztvevőjeként lép fel, legalábbis ebben a szerepben tetszeleg. Igényli létezéséhez, működéséhez a társadalom anyagi és szellemi támogatását. Épp Tarr Béla és híres hazai, illetve külföldi rendezőtársai fogalmaztak meg mindenféle petíciót és tiltakozást a pénzosztó kormányszervekhez, hogy ne nyírbálják meg a film támogatási rendszerét. A művészet, a film tehát kéri a fizetséget, de mit nyújt cserébe? Az állásfoglalás nélküli közönyt? Az öncélú esztétikai élvezetet? Tarr filmje értelmezésem szerint ezt teszi.

A torinói ló a közönyt nem csak ábrázolja, hanem meg is valósítja. Leginkább talán azzal, hogy keserű kritikájával nem differenciál. Apokaliptikus víziónak nem eléggé konkrét, nem megrázó-felrázó, és nem is eléggé árnyalt. Az, hogy minden rossz, azt a néző nem hiszi el, mert az éhezés, a gazdasági világválság, a szökőárak és az atomkatasztrófák valóban a teremtett világ végét okozhatják, de aki nyitva tartja a szemét, sok emberséget, együttérzést, segítséget is tapasztalhat. Nézőként én arra lennék kíváncsi, hogy a film és készítői szerint mi a világvége oka? Min csúszott vagy csúszhat el minden? A minden.

Ha kis jóindulattal továbbgondolom e film értelmezési lehetőségeit, akkor mondhatom, hogy a látottak tapasztalata alapján a közönyön bukhat el minden. Ahogyan a két ember közönyös egymással, úgy a néző is arra van rávezetve, hogy ne érezzen együtt a film szereplőivel, az nem kis teljesítmény a film és alkotói részéről, különösen akkor, ha ezt szándékos dramaturgiai fogásként, kiszámított hatás eredményeként fogjuk fel. Akkor viszont mondhatjuk azt, hogy a közöny miatt éheznek az emberek és pusztulnak el katasztrófákban. Pedig mindig lenne, lehetne, aki segítsen az éhezőkön, erre minden ember alkalmas. A felelős vezetők pedig lehetnének annyira megfontoltak, hogy az életre veszélyes létesítményeket ne építsenek, és még sorolhatnám.

Ha a filmet a közöny allegóriájaként fogom fel, abban az esetben azért jogos társadalmi reflexiónak lehet tekinteni, mert a közöny fokozatosan, észrevétlenül lopakodva is leépítheti a világot, visszajuttathatja a teremtés előtti semmibe. Ez az értelmezés viszont feltételezi az én személyes, egyedi befogadói továbbgondolásomat, amelynek az iránya nincs kijelölve a filmben. Kellene valami aprócska, de egyértelmű jel, hogy a közönyt kritikailag kell értelmeznem. Egy szikra, legalább. Ugyanezt az elvárást fogalmazták meg az elemzők az 1965-ben készült Boldogság (r. Agnès Varda) című film kapcsán is. Ott a feleség öngyilkos lesz, amikor megtudja, hogy a férjének szeretője van. A férj elveszi az új nőt, és az életük ugyanolyan boldogan folytatódik, mintha mi sem történt volna. Mi ebben a kritika?

Mi tagadás a nemzetközi reprezentatív filmes közeg is eldöntetlenül és differenciálatlanul hagyja nyitva a kritikai igen vagy nem kérdését, amikor ilyen filmeknek ítéli oda a főbb díjakat a legrangosabb fesztiválokon. Nyilván, magyar állampolgárként örülök Tarr Béla berlini sikerének, a torinói lova ezüst medvéjének, a berlini nemzetközi filmfesztivál zsűrije fődíjának. Sokkal jobban örülnék azonban, ha a film mögött állna valamilyen társadalmi hasznosságú vagy legalább értelmezhetőségű szellemi teljesítmény is. Amelyben legalább az lenne egyértelmű, hogy a közönyt kritikailag kell értenem.

Mivel magyarázzák egyébként a filmre fordított összegek jogosságát, ha nincs társadalmi visszacsatolás? A közönség elfordult a művészfilmtől, legalábbis annak a fővonalától. A film a rendező nyilatkozatával kapcsolatos sajtóbotrány ellenére nem vonzotta be az érdeklődőket. A forgalmazás második hetében hatan ültünk egy vetítésen. Pedig a vetítések száma nyomban megfeleződött az első hét tapasztalatai alapján. Ez a nézői érdeklődés tehát nem magyarázat a támogatás honorálására. Legitimáció lehet még a fesztiválsikerek összessége. A fesztiválokat viszont épp a filmes szakma működteti. Mivel nincs társadalmi zsűri, a filmesek egymásnak adják a díjakat. Ha van fesztivál, akkor van díjazott is. A fesztiválrendszer csak önmagát igazolja, egészében sem válasz semmiféle társadalmi kihívásra.

Félreértés ne essék, nem beszélek a filmes szakma ellen. Nem amellett kívánok érvelni, hogy szüntessék meg vagy nyírbálják meg a filmgyártás támogatási rendszerét. Épp ellenkezőleg! Csupán azt szeretném jelezni a szakmának a film és a művészfilm feltétlen híveként, hogy a művészet és a film vállaljon fel valamit a közösségi érdekek szolgálatából, ha a társadalom anyagi (és szellemi) támogatását igényli. Nem kell alkalmazott művészetté süllyednie, és nem kell megrendeléseket teljesítenie, ideológiai elvárásokat kiszolgálnia. Mindössze egy célt vagy programot kell megvalósítania: hogy adjon valamit cserébe valamilyen szinten és formában, ha élni kíván a köz erőforrásaival. Adjon, de ne szolgamódon és nem skolasztikusan. Tagadni mindent, főleg válogatás nélkül, egyre radikálisabban és egyre szenvtelenebbül, azt könnyű. Ezzel szemben az az igazi művészet és szellemi teljesítmény, ami a tükrözés mellett építő kritikával él, és a közösség szolgálata mellett nem mond le az igényes esztétikai színvonalról sem.

1. jel:
   2011. április 13. 20:19

   Ma este (2011. ápr. 13) volt egy szép,jó és fontos beszélgetés Tarr Bélával.
   Meghallgató itt http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=16&cid=125940

2. Szarka Emese:
   2011. április 15. 21:57

   hát nem semmi a kritika. Korábban sem tudtam, merjem-e, válalljam-e megnéznia filmet. Most sem tudom… de a kritikai élessége ellenére is jó, plasztikus. Nem bántó. Csak érezni akart… volna…. valamit.

3. Lalík Sándor:
   2011. május 30. 13:26

   Kedves László!

   Alapos és elgondolkoztató elemzésed néhány megállapítása hozzászólásra illetve vitára késztet. Azt írod a két főszereplőről, hogy alig emberek, éppenhogy emberek, zombi-létet élnek. Nos, ezt határozottan cáfolom. Néhány éve láttam Mohi Sándor Imádság című dokumentumfilmjét. Hangsúlyozom: dokuját! Ebben két egymásra utalt, idős parasztember végzi mindennapos, s az évszakok megkövetelte, állandóan ismétlődő munkáját. Alig beszélnek, mert tudják, kinek-kinek mi a teendője, az asszony ebédet készít, segít férjének levenni a csizmáját, majd lefekszenek és felébrednek, lefekszenek és felébrednek… Erről a filmről azt írtam: „Mohi Sándor Imádsága 27 percbe sűríti egy nagyon idős paraszt házaspár életének utolsó szakaszát. A reggeli felkeléstől az esti, munka utáni hazaérkezésig, miközben évszakok telnek, a télből tavasz-nyár, majd újra tél lesz. (…) A két öreg ‘története’ nem másról szól, mint a rájuk mért sors elfogadásáról. Tiszteletet ébresztő mindennapi küzdelmükről. Amint nagy nehézségek árán befogják a két tehenet a szekér elé. Amint egymásra utaltságukban tudják, kinek-kinek mi a feladata. Amint segítik és támogatják egymást. Amint ‘csak úgy’ elmúlik az életük. Ez a kevés szavú dráma többet mond az emberi létezésről, mint megannyi túlbonyolított történet.” (Muszter 2008/6). Tarr Béla két főszereplője sem tesz mást, mint végzi (nyilván évtizedek óta, nap mint nap) a természet és a létfenntartás megkívánta (megkövetelte!) teendőket. Csak annyiban más ez a világ, hogy sokszorosan lecsupaszított és stilizált. Alapvető tevékenységük a munka, mégha a maga konkrétságában ezt nem is ábrázolja a film (jellegéből adódóan). S ezekben a napokban főleg azért nem dolgoznak, mert a ló (már a 2. napon) megmakacsolta magát, nem hajlandó elindulni; s az ablak előtt is tán azért ülnek, mert várják a vihar elültét. Az, hogy keveset beszélnek, ennek a világnak a jellemzője (miről kellene?), de ugyanakkor kettejük kapcsolatában létezik az egymásra utaltság, a gondoskodás (főzés, öltöztetés), sőt még azt is merem mondani, hogy a bujtatott, látens, szemérmes szeretet. Kapcsolatuk jellege és státusza a filmben is kimondatik, apa és lánya, s ebben nincs okom kételkedni. Ráadásul ez jelzésértékű! Jövőtlen páros allegorizálja az emberiség jövőjét. Mert évmilliárdokkal azelőtt, hogy a Föld nevű bolygó a Napba zuhanna, az ember maga fogja lehetetlenné tenni a földi életet. Az emberiség egy része már igen-igen serényen dolgozik ezen. S akiknek dolguk (sőt feladatuk!) lenne megállítani a pusztulásba rohanást – ők a nemzetek „hatalommal” bíró vezetői – nem tesznek semmit.

   Aggodalmaidban osztozva,
   baráti üdvözlettel,

   Lalík Sándor

4. Deák-Sárosi László:
   2011. május 30. 20:59

   Kedves Sándor!

   Köszönöm értő hozzászólásodat. Felvetéseid jogosak, bár én ezekkel is rézben vitatkoznék.

   A filmben állítólag elhangzik a nő szájából az „apa” szó. Nem vettem észre. Talán nem csoda, mert annyira ingerszegény az két és fél óra. Lehet, hogy végigaludtam azt a fél órát, amikor ez a szó elhangzott. A cikkben nem írtam volna ilyet, de egy informális bejegyzésben megemlíthetem, hogy emberpróbáló feladat volt végignézni a filmet. Te is azt állítottad, hogy legszívesebben közben kijöttél volna a vetítésről. Ez azért nagyon erős gyakorlati kritika egy filmesztéta részéről.

   Attól függetlenül, hogy valamikor esetleg elhangzik az „apa” szó, szinte mellékesen, alig észrevehetően, a két ember közötti viszony még nem explicit, és szinte mindegy, hogy milyen viszony az, ami nem működik, ami nem az, ami.

   Látszólag, persze élnek, dolgoznak is ezek az emberek, de annyira nem ezt emeli ki a film, hanem csak a passzivitásukat, hogy az arányok miatt eszembe sem jut észrevenni.

   Nagyon helyes, hogy összeveted az említett dokumentumfilmmel, mert a valóságban is létezhet hasonló, rituális, gépies viszony. Nem láttam azt a dokumentumfilmet (meg fogom tenni), de biztosan lényegileg különböznek. Nem mindegy, hogy 27 perc vagy két és fél óra a kiüresedett mozgóképi rítus. Nem tudok elképzelni még egy ilyen szenvtelen, ingerszegény ábrázolásmódot, mint amilyen „A torinói ló”-é.

   Az utóbbiban van programadó idézet is, amelyik Nietzschére utal. Milyen filozófia és egyáltalán emberi magatartás az, amelyik cinikusan gúnyolja, tagadja az együttérzést? Nietzsche ezt megtette egyértelműen a műelemzéseiben. Amikor viszont ő a lovat sajnálta meg, és utána nyomban megőrült. A filozófus (vagy egyszerűen ember) nem bírálta fel tehát ezzel korábbi álláspontját az empátiáról.

   Tarr filmje a közönyt nem csak ábrázolja, hanem meg is valósítja. Ezt kifejtettem a cikkben. Úgy adagolja az információkat, hogy elodázza az állásfoglalást a két ember vonatkozásában. Olyan keveset mutat, hogy még épp ne alakuljon ki irányukban se ellenszenv, se rokonszenv. Bármilyen hosszú a film, nem értünk nézőként az érzelmi azonosulás vagy elutasítás végére! Két és fél óra alatt.

   A közönyt a néző nem csak látja, hanem megtapasztalja. Csakhogy ezt nem egyszerű felismerni, mert könnyen összetéveszthető az unalommal. Összetéveszthető a két szereplő közti közönnyel is. De nem az, egyik sem az! Itt kifejezettem a film és a néző közti, nagyon pontosan kiszámított közöny megteremtése folyik.

   Csak az a baj, hogy a közöny már annyira elidegenedett, semleges dolog, hogy nem fogadható érzésként. Pedig definíciószerűen – érzés, mert annak a hiánya. Csakhogy az érzés hiánya mégsem dekódolható érzésként, kivéve, ha az ember utólag úgy értékel valami hiányt, hogy az filozófiailag felel meg a közöny „érzetének”.

   Ebben a tekintetben Tarr nagyon professzionális, mert szembesített a közönnyel. Csak kell befogadó ehhez. Aki felfogja, hogy mit kapott, vagyis a film által (!) mit nem kapott. A filozófiailag felépített és esztétikailag közvetíttet közönyt viszont a képzett filmesztéták sem mind érzik hatásként. Ezért van, aki ezt a kivetíttet hiányt az unalommal azonosítja. Másvalaki pedig próbál esztétikai magyarázatot gyártani, hogy miért tetszett neki a film, pedig ha megértette volna, nem tetszett volna neki, mert megélte volna a közönyt.

   Tehát a közöny megtapasztalása a film esztétikuma által (és ha ezt a gesztust valaki felfogja), az már mégiscsak értelmezhető egy magasabb szinten kritikaként, hogy „ezt ne!”. És ez, mint kiszámított „hatás” lehet film kritikai viszonyulása a közönyhöz.

   Azért ellentmondásos „A torinói ló”, mert e filmnek a kritikai többlete az esztétikailag megtapasztalt közöny által válhat nyilvánvalóvá. Szóval, a nézőnek el kell fogadnia az esztétikailag közvetített közönyt, kell engednie neki, hogy ugyancsak ezt kritikai gesztusként érzékelje.

   Itt most részletesen bizonyíthatnám, hogy a közöny kiváltásának, vagy inkább fenntartásának a hatásmechanizmusa hogyan működik a filmben végig. Röviden csak annyit, hogy pszichológiai, információadagolási játékról van szó. Olyan, mint a meditáció, csak nem meditatív, hanem kommunikatív szinten és viszonylatban. Nem a semmit mutatja, ami az ideális közönynek felelne meg, hanem gyakorlatilag megvalósíthatót.

   Ahogyan nem akkor gondolunk semmire, ha a semmire gondolunk, mert épp akkor özönlenek el a gondolatok kontrolálatlanul. A meditációhoz kell még valami egyszerűre gondolni (légzésre, gyertyalángra, stb.), ami megadja a lehető legnagyobb redukció lehetőségét.

   Tarr ezt úgy éri el a néző és a szereplők viszonylatában, hogy adagol információkat, érzelmi viszonyulásra majdhogynem elegendő mozzanatokat, de csak a „majdhogynemire”. „Élni kevés, meghalni sok”-ra. Majdnem megszánjuk őket a szegénységük miatt, majdnem elítéljük azért, mert elkergetik a cigányokat, majdnem, majdnem, majdnem… És egyszer csak felkapcsolják a villanyt. Két és fél óra alatt nem kaptuk meg az elegendő ingert az érzelmi állásfoglalásra. Annál viszont többet kaptunk, hogy ez az igény ne merülne fel De egyébként is. Moziba azért megyünk, mert viszonyulásra késztető mintákat szeretnénk látni.

   A másik nagy kérdés, hogy a közöny megfelelő kontextusban van-e ábrázolva vagy megjelenítve. A megjelenítés, mint mondtam, lehet kritikai, de olyan áttételeken keresztül érvényesül, hogy a legtöbb nézőnél ez elakad.

   A két szereplő közti viszony is lehet a közöny, de az már nem lehet kritika tárgya. Ezek az emberek ilyenek, de nem ők választották ezt az életet, nincs rálátásuk az életre, mert nem képesen önreflexióra. Ilyen passzivitás mellett nem is lehetséges. Két ilyen véglény nem dönthet úgy, hogy változtat ezen az életén, ezen a felfogásán. Nincs is semmi „rossz” ebben, hogy felrázza a nézőt, valamit jobban tegyen, mint eddig.

   Ha nem ez a két ember, akkor ki tehet minderről? Nincs a filmben ábrázolva a világ, nem ismerjük e két embernek a többi emberhez való viszonyát. Az, hogy egy fickó pálinkát vásárol tőlük, és feltűnnek a cigányok, nem kapcsolódási szál a világhoz.

   Akkor mi a kritika tárgya? A világ megfeledkezett ezekről az emberekről? Lehet, de ők messze, a többitől elkülönülve élnek. Ha lennének közelükben mások, és látnák az ők szegénységüket, passzivitásukat, akkor az lehetne kritikai, hogy ők mit tesznek, vagy mit nem tesznek.

   Tényleg furcsa ezt Tarrtól, mert az összes korábbi filmjében volt annyi pozitívum az emberekben, hogy vágytak valami jobbra, és már az elég volt a nőzői azonosuláshoz, legalább a szánalom, vagyis az együttérzés szintjén. Most ezt Tarr megtagadja.

   Nincs tehát érvényes állítás a filmben, olyan viszony, ami kritika alá vonhatná a közönyt. E két ember közti közöny nem kritizálható. Nem olyan a természete. Nem az a közöny, amitől elpusztul a világ. Vagyis elpusztulhat e két ember közönye miatt is, de az mint megmutatott példa, nem serkent tettre, indulatra stb.

   Az a közöny pusztíthatja el a világot, ami kimaradt ebből a filmből. Ha valakik látnák (nem filmben, hanem a valóságba) e két embernek a mindennapjait…

   Nem az a közöny van a két ember között, amelyik éhezni hagyja az embereket, amelyik nem törődik a környezeti károkkal, az emberek lelki életével stb. Azok a közönyök megölhetnék az emberiséget, és lehet, hogy meg is ölik. Csak „A torinói ló” nem azokról szól.

   Legfönnebb még úgy lehetne felfogni a filmet, mint amelyik Istennel vagy Isten létezésével vitatkozik. Csak itt az a baj, hogy nincs ennek eléggé explicit kifejtése. Valahogy ez az élőhalott lét sem tűnik Isten művének. Ennél több a szabad akarata a két embrenek. Élni kevés, meghalni sok – mindez a tehetetlenség és a szabad akarat bizonytalan határmezsgyéjén.

   Kedves Sándor! Én is aggódom az emberiség sorsa miatt. Azt is tudom, hogy a közöny a legnagyobb veszedelem. Nem ennek a két embernek az egymás közti közönye, hanem a film és a néző közötti: az, amelyik egy bonyolult, áttételes, filozofikus, és a gyakorlatban érzésként meg nem élhető „ellenérzésként” vagy „érzéshiányként” tervezte meg az érvényre juttatott esztétikai hatását. Az a közöny, amelyre vonatkoztatható kritikai tartalmat csak nagyon bonyolult, hosszú esztétikai és filozófiai eszmefuttatások során lehet csupán kikövetkeztetni.

   Barátsággal üdvözöllek,

   Deák-Sárosi László

5. Németh M. Károly:
   2012. január 7. 17:34

   A torinói lóval nem messze jutottam: aki egy kézzel fogatot tud vezetni, az képes egyedül öltözködni – tudom, mert volt eltörve a kezem, s még aprófat is hasogattam egy kézzel – tehát onnan az ötöztési jelenettől kezdve a film elveszti hitelességét, már ami a túlélés-percepciót illeti, tehát a cselekvéselvűséget. Úgyszintén a képbelisége elveszti addigi imaginaciós terhét, és már nem tud magával ragadni, hisz a megerőszakolt logika lebéklyózza a képzeletet, a fantaziát, és hiába a rendezői szándék, a filozófiai-ideológiai beágyzottsági reflexió, mint az elmeleti-szellemi-spirituális, mentális történés, az erre alapozott filmbeli cselekmenysorozat, ez a film önön karikatúrájvá vált. A tett, a történés és a lét kifosztása – és bizti hogy ez nem szándékos volt. Fércmű…hiába a hűhó körülötte… Kritikádat reálisnak érzem, s nevetséges, hogy egyesek milyen vehemenciával dícsérik.

   Tisztelettel:
   Németh M. Károly

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ