Hazaérkezik a nagyobbik lány. Édesanyja nagyon örül, de ez csak futó öröm, mert lánya arca feldúlt, sápadt, váratlanul is érkezett.
De nem kezdi rögtön faggatni, épp még terítve az asztal, az előbb volt az ebéd, hamar tiszta tányérokat hoz, és újra tálal is a lányának őszintén örvendezve, hogy újra láthatja.
De a drága gyermek csak alig fal párat, nem megy a falat, nem lehet tovább elodázni a kérdést.
– Mi baj, Kincsem, látom, valami van, beteg vagy, mondd már, kérlek!
És elindul a lavina, mindent egy szuszra zúdít rá anyura, elhadarja, hogy azért jött, mert ha vasárnap jönnek leánykérőbe, akkor épp idejében megtudta a barátnőjétől – aki őt megkereste, és megsúgta -, hogy az egyik munkatársnője terhes, és ez a szőke nőci nem is rejti véka alá, sőt, diadalittasan közli, hogy megtartja a babát, ha négy évig jó volt, akkor most vegye el bizony a drágasága, nem is szólt a fiúnak, aki hat hónapja feléje sem nézett, de most lesz mit látnia, fel kell vállalnia a kapcsolatukat, stb….
Az édesanyának ez túl sok, hirtelen nagyon megsajnálja a kisebbik lányát, csak téblábol, el sem akarja hinni, hátha nem is igaz, hiszen ezt nem érdemelte az ő szorgalmas kicsi lánya, csak most fejezte be a tanulmányait. Aztán hangosan gondolkodik:
– A kinevezése miatt, talán ezért akarja sürgetni a fiú, hogy ne utazzon el más megyébe, maga mellett akarja tudni, nagyon szeretik egymást, apáddal úgy vettük észre. A fiú már meg is mérte egy madzaggal a gyűrűs ujját, mesélte nevetgélve nekem a napokban a húgod, és azt is elárulta, hogy nem is nagyon akarta engedni, elkapta az ujját, lásd, ő nem szeret semmit elsietni, hiszen tudod. Megérdemli a kis pihenést az államvizsga után. Mi, apáddal nem is elleneztük volna, jó család, de Istenem, mi lesz most? Hogy mondjuk meg a húgodnak, belebetegszik.
– Pedig ez elkerülhetetlen. Megyek, beszélek vele, hol van most?
– A kertbe ment. Szegénykém, csak kíméletesen, tudod, milyen érzékeny.
– Jó, jó, tudom. Ott éppen jó lesz.
Hogy mit beszélgettek a kertben, azt nem tudom, de pár nap múlva valóban elérkezett a nagy nap, szombaton este megérkezett a fiú a kérővel, az édesapjával.
Csak képzelni tudjuk a kicsi lány lelkiállapotát, de nagyon jól tudta palástolni az érzéseit, mert a maradék pár napban rádöbbent, hogy szeretetét méltatlanra pazarolta.
Nem volt nagy felhajtás, a fiú édesapja illendően megkérte a lány édesapjától a lánya kezét. De az édesapa nem csapott patáliát, nem tett konkrét utalást a hallottakra, csupán nagyon szépen rejtélyesen és nagyon határozottan felelte:
– Sajnos, nagyon zavaros a víz, amelybe én nem vagyok hajlandó a lányom beleengedni, ha kitisztul a víz, akkor jöjjenek vissza!
Mély csend sokáig, aztán a fiú esküdözése, hogy kifizeti előre a gyerektartási díjat tizennyolc évre előre, de a lány csak ennyit felelt:
– Én nem tudok magamnak olyan férjet elképzelni, aki a saját gyermekét megtagadja …
A lányka érezte, ez a helyes, ezt kell tennie, és nem mutatta, hogy majd megszakadt a szíve a bánattól, mert érezte, hogy felemelt fejjel léphet ki e kapcsolatból.
A kérők lehajtott fejjel távoztak.
Senki sem kísérte ki őket, nem is vádaskodtak.
A lányka büszke volt az édesapjára.

Sepsiszentgyörgy, 2019.augusztus 20.