A feledékeny szolga

Az egyik szegedi bankban van egy szolga, nagyon derék és megbízható férfiú, csak egy kicsit nehézfejű. Az eseteiről valósággal legendák keringenek. Nemrég történt, hogy a bank egyik fiatal hivatalnoka, aki nemrég házasodott, a következő, kétségtelenül nem nagyon egyszerű megbízást adta neki:
– El fog menni a lakásomra, és elkéri a feleségemtől a felöltőmet. Azt fogja mondani, hogy idehozza a bankba, mert szükségem van rá, de nem hozza ide, hanem elviszi a zálogházba. Oda, ahova mindig szokta vinni. Azután visszamegy a feleségemhez, és azt mondja neki: „Ejnye, ejnye, az imént elfelejtettem megmondani, hogy a nagyságos úr elküldte a húsz koronát, amit reggel kért a nagyságos asszony tőle! Tessék, itt van!” Átadja a húsz koronát, és ami megmarad a pénzből, azt elhozza nekem. Megértette?
– Hogyne, hogyne! – felelt a szolga, és mint utólag kisült, a megbízatásnak a következőképp tett eleget. Amikor megkapta a bankhivatalnok feleségétől a felöltőt, szépen köszönt, de az ajtóból visszaszólt:
— Mindjárt vissza fogok jönni!
Az asszony csudálkozva nézett rá, de még jobban csudálkozott, amikor negyedóra múlva csakugyan visszatért, és elmondotta a szájába rágott mondókát: „Ejnye, ejnye, az imént elfelejtettem…” Amikor bevégezte, leszámolt az asszony kezeibe – tizennyolc darab egykoronást.
– Hát hol van még két korona? – kérdezte nevetve az asszony. – Hiszen az uram azt üzeni, hogy húsz koronát küldött!
A nem várt fordulatra a szolga majdnem sírva fakadt:
– Jaj, nagyságos asszony, most végem van… Olyan kitűnően elvégeztem mindent, amit a nagyságos úr mondott, és most mégis le fog szidni.
– De miért?
– Mert a zálogházban eddig még mindig huszonnégy koronát adtak a felöltőre, és éppen csak ma nem akart az a gazember többet adni, mint tizennyolc koronát…

Délmagyarország, 1910-10-16.