– Annyi év után most már elmondhatom, hogyan ismertelek meg. Ott álltál fogvacogva egy lámpavas alatt, kezedben már teljesen elázott a fehér szegfűcsokor, mert én késtem. Első találkám előtt arra tanítottak a nagyobb lányok, hogy ne lássék rajtam az igyekezet: az, hogy túlságosan odavagyok. Így aztán nem is néztem rád, úgy értem nem az arcodat, a ruhádat meg a csokrodat, hanem a verset láttam. Az tűnt fel már az első pillantásra, mint röntgenképen. Hosszú-hosszú vers volt, a címe valahol a torkod körül kanyargott, aztán a négy soros szakaszok szépen egymás alatt a szíveden, májadon, meg a bordáid billentyűin. Én megbabonázva olvastam, mint valami szent szöveget, mely addig soha nem hallott titkokról mesél. Egzotikus kalandozásokról, gyönyörű napfelkeltékről, csak nekünk daloló paradicsommadarakról zengedeztél abban a versben. Igaz, hasonlataid néha túllőttek a valóságon s a rímek kedvéért itt-ott hihetetlen ígéreteket tettél, de ez volt benne a legcsodálatosabb. Mintha színes, mesebeli madarat láttam volna benned, mely néhány pillanatra engem is a hátára kapott és onnan fentről megmutatta nekem az Éden kertjét.
Akkor nem értem a vers végére, de már nem is voltam rá kíváncsi. Úgy fogtam meg a kezedet, mintha születésem óta ismertelek volna és lassan megindultam veled az esőben. Azóta együtt írjuk azt a verset s a vége, mint minden szerelmi történetnek, csak egy kis fekete pont lehet.