Hétezer év és tíz perc

A szegedi repülőnapon történt, a fölszállás előtt. A tribünökön rendkívül izgatott volt a közönség. Fél háromra volt hirdetve a fölszállás, de negyed négykor még a zászlót sem húzták föl. Az egyik páholyban egy fiatal asszony ült az urával, őnagysága türelmetlenkedett.
— Hallatlan — szólt —-, hogy ennyi ideig megváratják a közönséget.
A férj csillapítani próbálja az asszonyt, akin azonban nem fogott a csitítgatás. Fél négy órakor őnagysága dühösen fölugrott székéről és így szólt:
— Menjünk!
— De fiam!…
— Semmi fiam! Nem várok tovább!
Ebben a pillanatban feltűzték a fehér-piros zászlót. — Na, nemsokára indul — szólt a férj. — Legföljebb tíz perc múlva.
Az asszonyka csak félig nyugodott meg és panaszos hangon mondta: — Hát még tíz percig kell várnunk arra a repülésre!
— De kedvesem, majdnem hétezer évig tudtunk rá várni, most még ezt a tíz percet is soknak tartja?!

Délmagyarország, 1910. október 30.