-Érzed?
-Micsodát?
-Hát azt.
-Mit?
-A csókokat.
-Miféle csókokat?
-Hol az arcodon, hol pedig a szádon, mielőtt elaludnál minden este. Mint a Weöres mesében.
-Igen.
-És azt is?
-Mit?
-Hiányzol.
-Te is nekem.
-Gyakran gondolok rád. Eszembe jutsz és mosolygok. Szól a zene és feldereng fürkésző tekinteted. Érezném hosszú, erős karjaid ölelését, borostád karistolását a nyakam hajlatában, hullámokba kunkorodó tincseidet az ujjaim között…
Nem mondasz semmit?
Igaz is.
Elfelejtettem, hogy csak a képzeletemben válaszolsz… Mert végső soron, csak ott szóltam hozzád.