A múltkor szívességet tettem egyik közeli ismerősömnek. Egyébként nem először. Én voltam az, aki kértem az időpontokat tőle, egyeztettem, s aztán, amikor ez nagy nehezen sikerült, utánamentem. Autóztam oda-vissza vagy száz kilométert. Messzemenően eleget tettem az elvárásának. Hadd ne részletezzük, hogy milyen jellegű volt ez a segítség. Máskor is megtettem, ha ilyesmire kért.
Vannak ilyen ismerőseim még rajta kívül. Talán egykor barátaim is voltak. Még az átkosban, amikor mindannyian fiatalok voltunk, és egyformák. Mert sajnos ma már különböző szinteken járunk, élünk. Vagy nem sajnálandó? Ez az élet rendje? Én is igyekeztem jól bánni a tálentumaimmal, de még nem fialtak annyit, hogy nyugodt legyek anyagilag és erkölcsileg…
Olyan ember konkrétan ez a közeli ismerős, az egykori iskolatárs, hogy ma már feszt járja a nagyvilágot. De nagyon. Néha küldözget fotókat innen-onnan. Télen látom, hogy családostól sízni járnak Ausztriába, Olaszországba – tudvalevőleg ott nagyobbak sokkal a Hargiták -, nyáron Brazíliából ír olykor. Követem akaratlanul is az élete történetét a közösségi hálón. Néha meg rövid szóbeli beszámolói alapján „helyez témába”. Idén Kanadát is megjárta. Mondja azért, mert olcsó repjegyhez jutott. Egyébként sízni nem tud. A vadvízi evezésnek sem embere. Soha nem látom, hogy múzeumokat látogatna, vagy katedrálisokat. De akkor is lesem, nézem, lájkolom. Nincs bennem semmi irigység. Néha sajnálom, hogy akkora kapitális adagokat kell megennie bizonyos éttermekben, olyan földi és vízi herkentyűkből összemesterkedett műalkotásokat, hogy azoknak az egyszerű fotójától is rosszul vagyok. Viszont fontos lenne a kapcsolati tőke. Nem arra gondolok, hogy leesne valami nagy megrendelés, konc tőle. Csak hátha. Ismeretségi alapon ki tudja, milyen helyzetekbe kerülhetnék általa a kies székely prérin… ?!
Most azonban történt valami furcsa dolog. Nem volt otthon, amikor felkerestem, és a cége telephelyén sem fellelhető. Magyarázkodnom kellett az ismeretlen alkalmazottaknak, hogy X úr megbízásából járok el. Mondtam, hogy nem akarok nekik használt munkaruhát, sem táplálkozás-kiegészítőket eladni, és hitükből sem kívánom kitéríteni holmi brosúrákkal és az örök üdvösség ígéretével. Nem ültettek le, előszobában tartottak a hű vazallusok, mígnem aztán pár telefon után kiderült minden. Elvégezhettem a főnök-haver által rám rótt, s önként felvállalt munkát. Elköszöntem, s visszamentem a magam „forráshelyére”. Elvégre ez a háromórányi időveszteség nem a világ. Megkerül, megtérül előbb-utóbb.
Pár nap múlva érkezett egy sms. Tőle. A patron-havertől. Ez állt benne: „Amikor erre jársz, töltök neked egy pohár oroszhegyi szilvapálinkát!..” Csak ennyi. Nem válaszoltam. Néhány órát dohogtam magamban, hogy annyira sem méltatott, hogy bár egy telefonbeszélgetésnyi időt szánjon rám… Csak annyit, hogy: – Kösz’, kicsi barátom! – ahogy a székely anyaváros szlengjében járja… Egy idő után gondoltam egyet, s felhívtam… A szám kicsöngött – ötöt szoktam hagyni, állítólag az még nem udvariatlanság -, aztán letettem… Pár perc múlva érkezett egy rövid szöveges üzenet: „Külföldön vagyok! Hívjon a jövő héten!” – ez egy amolyan előre gyártott szöveg, ami általában ott hever butább vagy okosabb telefonjaink memóriakártyájában…
Gyakran hallom, hogy csínján kell bánni a jó pálinkával, mert az még a mai világban is sok mindenre jó. Igazi valuta. Barátságot, szolgáltatást lehet vele vásárolni. Kis mértékben gyógyszer. Nagy mértékben orvosság. Ilyen típusú ígéretként azonban méreg. Nagyanyám szokta volt mondani – Isten nyugtassa! -, hogy csak a kúdusnak töltünk eggyel! Szóval, a kedves ismerős pálinkája számomra méreg lenne. Vigyázgasson csak rá, hogy tartson neki sokáig. Vigye fel a padlásra. Tegye pince mélyére. Ami pedig a szívességtételt illeti, legközelebb kiszámlázom neki a szolgáltatást, áfával és nyolcnapos átutalási határidővel. Mert ilyen világot élünk.

Forrás: Hargita Népe, 2019. augusztus 28.