Valamikor tagja volt a válogatott jégkorongcsapatnak. 56-ban kitántorgott Amerikába, a kanadai Winnipegben edzősködött, igaz, csak a második ligában. Nem tetszett neki, túl zimankós-hideg az időjárás, néhány esztendő múltán átszivárgott az Egyesült Államokba, az arizonai Phoenixben lett úszómester. Ott meg a meleget nem bírta. Kansas Cityben magyar vendéglőt nyitott, de hát az se ment jól, merész ugrással Honoluluban termett, benősült egy kínai mosodába, majd hamarosan el is vált, a szomszédos Molokai szigetre került, ott nem csinált semmit, strandolt, napozott. Ebből persze Hawaiiban se lehet megélni, az ausztráliai Sydneyben ingatlannal ügynökösködött, kevés sikerrel, újra megházasodott, újból elvált. Aztán a tasmaniai University of Hobarton adott elő a keleti vallások és filozófiák tanszékén. Később rájött, hogy hülyeség az egész, visszarepült Chicagóba, a csatornaműveknél helyezkedett el. Ott viszont a bűz facsarta orrát, onnét pedig Barcelonába idegenvezetőnek, majd Szicíliába templomszolgának, utóbb gyertyaöntőnek. Amikor a maffia elkezdte piszkálni, hogy adja le a sápot, a terroristák is túl sokat robbantottak, megunta és hazatelepült Budapestre. Nyelvoktatásból él, nem is rosszul. Csak hát itt sem érzi jól magát, bizonyára a bőrében a hiba, mert főként abban nem, akárhová viszi. A múltkor találkoztunk a Szigeten: csupa panasz, keserűség, dühös elégedetlenség. Mi a fészkes fenének jött ide, bárhol jobb lenne, ezerszer megbánta és így tovább. Üljünk be valahová, legalább hadd öntse ki a szívét. A szállodát célozzuk meg, az éttermet – csak hát mit rendeljünk, délután fél hatkor, ebédnek késő, vacsorának korai.
– Velőscsont van? – teszem föl hirtelen ötlettel a „fogas kérdést”, mint Krúdy hőse, az étvágytalan ínyenc P. úr.
– Ugyan – ingatja fejét a pincér. – Ilyenkor?
– Hogyhogy ilyenkor, milyenkor? Ebédre netán volt?
– Azt én nem tudom, tisztelettel. Négyre jöttem be.
– Na kérem – ágaskodik föl bennem az olykort tévébeli megjelenéseimből táplálkozó pimasz önbizalom. – Menjen ki a konyhába és szíveskedjék megmondani a séfnek: K. úr van itt, s nagyon szeretne két adaggal.
Vállat von, nyilván általában az esti műszakban dolgozik, nem nézi a Stúdió 86-ot. Ám íme, tíz röpke perc múlva ott gőzölög asztalunkon két hatalmas lábszárcsont, fűszeres illatú, áttetsző húslevesben, mellette hófehér szalvétával letakart meleg pirítós kenyérszeletek, só, paprika, bors.
– Látod – mutatom büszkén barátomnak, hogy mégiscsak én választottam ama bibliai jobbik részt. – Most képzeld el, mit üzennének vissza Mr. K.-nak Chicagóban, vagy Honoluluban, vagy Palermóban.
– Na ja – biggyeszti le ajkát. – Odakinn azonban bárhol és bármikor kaphat ilyent mindenki. Még Szicíliában is, úgy hívják, osso buco.
– Mindenki, mindenki, abban mi a pláne? – s kendőmbe fogva a csontot, késem nyelével kezdem kiütögetni belőle a forró, reszketeg, fölséges velőt. – De mennyivel jobban ízlik így, hogy csak nekünk adnak!

Forrás: Vége a világnak. Pallas Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 1988.