Bánffy Miklós trilógiájának bemutatójáról

“Miért ne rendezhetnénk pikniket Hunyadi János születésnapján?” – kérdezi Smaranda Enache a Bánffy-kötet bemutatóján. Egy olyan identitást mutathatnánk meg így, amely páratlan a világon, hiszen a svájciaké sem ilyen: ott a különböző etnikumok egymástól elkülönülve élnek, és az a multi-, illetve plurikulturalitás, amely nálunk megfigyelhető, ott hiányzik. A román és a magyar világon kívül a többi ugyan meglehetősen búvópatak jellegű, de azért meg lehet még találni a szász, az örmény és más világokat.
Sokan bizonyára felhördülnének, a legjobb pillanatokban és helyzetekben azonban, amikor két, három vagy még több kultúra összeborul, mint ahogy legutóbb Segesváron tapasztaltam, magam is a kedélyt élvezem a legjobban: ilyenkor én is elhiszem, hogy végül is senkit nem érdekel, ki vagy, csak az számít, hogy ember, és mindent a politikusok rontanak el. Bánffy különbözött tőlük, mint azt Markó Béla is elmondja, hiszen ő tehetséges, nagyvonalú és alázatos államférfi volt – másokért dolgozott, nem magáért.
Lucian Nastasa Kovacs szerint a regény egyáltalán nem a hanyatlás könyve. Akkor meg arra gondolok, hogy bizonyára a hanyatlásé is, de kétségtelen, hogy a magyar olvasók elsősorban azokra az okokra figyelnek (a magyar arisztokrácia ünneplő vakságára, melyből mára az arisztokrácia kihalt, a vakság nem), amelyek Trianonhoz vezetettek. Ez viszont valóban egyetlen motívum a trilógiában, ha nem is mellékes egyáltalán.
Az Erdélyi történetet a Román Kulturális Intézet és a bukaresti Balassi Intézet közösen adta ki, az utóbbit Kósa András László igazgató képviseli. Mindenki dicséri Marius Tabacu remek fordítását, amit én magamban bólogatva fogadok: Bodor, Bartis és Esterházy után bizonyára van már gyakorlata, hogy a leggyötrelmesebb helyeket is megoldja. Hazaérvén azonnal nekiesem Marta Petreu kiváló előszavának, melyet Lucian Nastasa Kovacs szintén kiváló tanulmánya követ. A kolozsvári filozófus, illetve a szintén kolozsvári történész rendkívül magas színvonalon látta el feladatát, írásaikból az egész kor, a regény születésének egész kora kirajzolódik, és közben a román párhuzamok is relevánsak, Marta Petreu például kijelenti: “valósággal megdöbbentő, mennyire hasonlít a Bánffy leírta politikai világ a Caragiale leírta politikai világhoz” (15.) Ha sok üres gőg szaladgál a színpadon, az mindig nagyon Caragiale.
Mostantól tehát a román olvasók is szembesülhetnek ezzel a tablóval, mi, magyarok pedig elolvashatjuk egy másik szemmel, azzal, amely nemcsak a maga sorsára-problémáira figyel. Jó kis gyakorlat.

Forrás: a szerző Facebook oldala / Ivan Karamazov