Egy hajléktalan a parkban az egyik padon ült. Nézte az előtte lévő terebélyes fát s elgondolkodott. Visszagondolt gyermekkorára. Már akkor is itt volt ez a fa. Mennyi mindent átélt azóta. Mellette, a padon egy borosüveg állt.
Csendben ült és figyelt. Emlékszik hogy tizennégy évesen ezen a parkrészen mennyit focizott a barátjával, aki most már nem él, a temetőben nyugszik. Aztán egy öregember közelített feléje. Lehetett kilencven éves. A hajléktalannak ismerős volt ez az alak. Amikor Zoli bácsi emberközelbe ért, felismerte Deres Tibort, mert így hívták a hajléktalant.
– Hát meg se ismersz? – kérdezte Zoli bácsi.
– Maga ismerős, de nem tudom kicsoda…
– Hát nem emlékszel rám? Itt laktál a másodikon – mutatott a házra. Én vagyok Zoli bácsi.
–Maga az a Zoli bácsi? Aki mindig kertészkedett?
– Igen, én. És mi van veled? Hogy megy sorod?
– Nem is tudta, hogy hová süllyedtem?
Az öreg végignézett Tiboron s látta, hogy milyen rongyos, szakadt és koszos a ruhája.
– De hát mi történt veled?
– Zolikám, hajléktalan lettem.
– Hogy mi? Te, egy rendes gyerek? Jószívű, nemes, rendes gyerek, hajléktalan?
– Igen. Az.
– De hogy történt ez? Kérlek, meséld el…
– Keveset dolgoztam. Aztán kezdtem nem fizetni a számlákat. És a végén az utcán találtam magam.
–Oh, ez hihetetlen. Ilyen szerencsétlenséget. – mondta Zoli bácsi. – Pedig apád-anyád megtanított az életre, ismertem őket. Mi van velük?
– Már régen nem élnek – mondta Tibor.
– Gondolhattam volna. És most nincs lakásod?
– Nincs – mondta Tibor, lehajtott fejjel.
– Nálam meghúzhatod magad, ha akarod… – mondta őszinte kedvességgel Zoli bá.
Tibor elgondolkodott.
– Nem. Köszönöm, de nem fogadom el.
–Nahát ez bizonyítja, hogy jó ember vagy…
– Miért? Ki mondta, hogy a hajléktalan rossz?
Zoli bácsi mosolygott.
– Nem mondtam.
Tibor rágyújtott. Megkínálta az öreget is.
– Köszönöm! – mondta erre.
Együtt cigiztek.
– Ha látnád kicsi korodat, amire én jól emlékszem, akkor bizony most meghatódnál… – mondta az öreg.
– Meghatódom én anélkül is…
Az öreg hallgatott. Csak szívta a cigit.
– És a feleséged? – kérdezte aztán.
– Már akkor elhagyott, amikor hajlékom
volt.
– Oh. Hogy is hívták?
– Nagy Emőke.
– Ja igen. Bár kevészer láttam.
– Tudom. De nem is ez a lényeg… Kiállhatatlan nőszemély volt. Nem tűrtük meg egymást.
– Nem szép tőle az sem, hogy így cserbenhagyott.
– Erről ő már nem tehet… De nem is érdekel.
–Nekem is fájt a nejem halála – így az öreg.
Tibort ez nem érdekelte. Majd pár pillanat múlva elnyomta a cigit.
– És most?
– Most bemegyek a szállóba. Nem szeretek az utcán feküdni.
– Ha akarod, adok egy kis pénzt. Várj csak, ma reggel főztem egy kis lecsót, felmegyek és lehozom neked.
– Igazán kedves. De ne fáradj…
– Ugyan. Ennyit muszáj megtennem érted…
S Zoli felment a lakásába. Hozott egy fehér edényben lecsót és átnyújtott
Tibornak tízezer forintot.
– Tessék, ez a tiéd! – mondta az öreg.
– Nem is tudom, hogy háláljam meg!
– Nem kell sehogy! Már azzal megháláltad, hogy találkoztunk!
Tibor erre átölelte Zoli bácsit. Az öreg meghatódott.
– Semmi baj. Rendbe jön minden – mondta az öreg ezt, mint aki tudta, hogy ez bizony nem igaz…
Majd Tibor eltette magának a lecsót, a pénzt meg a zsebébe, s elbúcsúzott.
– Várj! – mondta az öreg. – Hol van a szálló?
– Bent a belvárosban, a Petőfi utcában.
– Jó. Akkor ott meglátogatlak.
Tibor szemei felcsillantak.
– Nagyon örülnék neki!
– Te még számomra mindig a kis Tibi vagy!
A hajléktalan mosolygott.
– Na viszlát!
– Vigyázz magadra! – mondta Zoli bácsi.
– Maga is!
– Tegezz te!
– Mennem kell!
S Tibor összeszedte magát majd végleg elbúcsúzott. Az öreg meg visszacammogott s ez az eset annyira grandiózus erővel hatott rá, hogy úgy érezte, van új a nap alatt…