Már gombolkozik az idei nyár is.
Mély dekoltázsán nappal még ugyan
a verejték sós gyöngysora ragyog,
de ha eljő az este, felveszi
a kardigánját, mielőtt kiül
a reszkető, szép csillagok alá.

Nézi, hogy hullanak a végtelenbe,
akárcsak ő fog. Nem is oly sokára.
Sóhajtva hátradől, haját kibontja,
hűs szellő borzolja zöld fürtjeit,
s hullajtja körbe. Ő meg sem lepődik:
ha megfésülködik, maga is látja
száraz, töredezett hajszálait,
amiken újabban már nem segít
a záporok jól bevált balzsama.

Jó így este ezt csendesen belátni.
Fárasztó már a reggel. Makeupolni,
hogy még abban a forró és brutális
fényben lépkedjen, ami egyre tűnik
belőle. Mert vége az ifjúságnak,
s az életnek is. Jó lesz megpihenni.

Borzongva összehúzza kardigánját,
s szemét lehunyja – úgy emlékezik
a fullasztó virágillatra reggelente,

a meggy vérvörösen csorgó színére,
a napolajra, a vízcsobbanásra,
a rá sóvárgó sok-sok pőre testre,
a dinnye mélyéből felhasadó
ikrás, édes barlangok hűvösére,
a víztükör aranyhídján közelgő
könnyű esték balettcipőire,
arra a lelkes kakofóniára,
amiben légy zizeg, zümmög a szúnyog,
kabóca zúg, méh döng, hajó dudál,
tücsök ciripel esti sóhajokban,
hús serceg a barátok grillsütőjén,
evező surran a folyó vizén,
csók csattan a parti sétányokon,
és néha, a még szürke hajnalok
ritka hűvösében felbúg a csend…

De lassan szétválnak a hangszerek,
Ember s természet szép szimfóniáját
leinti az idő. Már vége van.
És emlékeiből ocsúdva mélyet
sóhajt a nyár: „Az élet hogy’ elillan.”
S elalszik – fölötte borul az ég.
Szeme alatt eső könnycseppje villan.

1. Szabó Zoltán:
   2019. szeptember 3. 08:59

   Szépséges.