További jó utat, Pengő Zoli!
Nem árt, ha minden nap gondolunk rá egy csöppet, egy annyit, hogy megszelidítse számára az aznapi gyaloglást, szerencsét hozzon a rá váró ersemények láncolatában.
Az utazó ember manapság naplót ír, feljegyezvén az úton látottakat, történteket. Minden bizonnyal a Kőrösi Csoma Sándor nyomdokait követő újságíró, Pengő Zoltán sem tesz másképpen.
A nagy előd után viszont nem maradt összefüggő úti beszámoló, feljegyzéseit különféle levelek és magániratok őrizték meg, s a huszadik században ezeket felkutatva s felhasználva a rajongó Kőrösi-kutató, Bernard Le Calloc’h breton diplomata, nyelvész, történész és földrajztudós, a finnugrisztika és orientalisztika szakértője alkotott apokrif Kőrösi-naplót, amely egyre népszerűbb a téma iránt érdeklődők körében, s amelyről a mű egyik fordítója, Örvös Lajos eként vélekedik előszavában: „Ez a napló nem fantázia szülötte, nem valami regényes feldolgozása Kőrösi Csoma Sándor legendás útjának, melyre szabályos útlevél és télikabát nélkül indul el, hogy meglelje népe, a magyarok őshazáját Ázsia legmélyén. Szerzője, Bemard Le Calloc’h, a nemzetközileg is ismert Kőrösi Csoma-kutató, a világban fellelhető dokumentumok alapján rakta össze napló formájában írt könyvét, melynek minden sorát a valóságból meríti…”
Szeptember elsejei indulása előtt sikerült eljuttatni a magyarul két kötetben megjelent naplót a félig már útra készen állt Pengő Zoltánnak, s ebből idézzük most a Kőrösi Csoma Sándor útnak indulását rögzítő passzusokat.

„Bukarest, 1820. január 1… Már öt hete, hogy elhagytam Nagyenyedet, múlt év november 24-én. Kis idővel előtte kaptam meg a városházán az oly nagyon szükséges határátlépőt, melynek hiányában csak titokban tudtam volna átlépni a határt. Nekünk székelyeknek, nem valami irigylésreméltó a sorsunk. Számunkra a katonáskodás olyan mint a jobbágy számára a röghöz kötöttség. Ha nem a papi pályához szükséges tanulmányokba kezdek, akkor én is örökkön csak a fegyvert forgathatom, mint András apám is, meg Gábor fivérem, mint minden férfi a faluban. Tanulmányok helyett én is ott őrködhettem volna a végeken, függetlenül attól, hogy mit szeretnék, függetlenül egyéni érdekeimtől. Mikor apám a nagyenyedi Bethlen kollégiumba vitt az 1799-es iskolaév kezdetén, megtörte a mindannyiunkat sújtó rontó varázst, de ellentétben avval, amit akkor hihetett szegény, nem adott olyan lehetőséget a kezembe, hogy igazán szabad ember válhasson belőlem. A hadsereg helyett most az egyházat szolgálhatom. És a kettő közt csak egy vékony válaszfal húzódik atekintetben, hogy ha az Úr szolgálatába lépek, akkor éppoly lehetetlenné válik, hogy megvalósítsam tervemet. Így miután sikerült kibújnom a katonai szolgálat alól, mentesülnöm kellett a lelkészi szolgálat alól is. Göttingenből visszatérve egymásután két felajánlott állomáshelyet utasítottam el. Mert ha elfogadom egyiket vagy másikat, az ugyanúgy megköti a kezem, akkor ugyanolyan lehetetlenné válik, hogy elinduljak Ázsiába, mintha az egyenruhát ölteném magamra. Bonyolította a helyzetem, hogy miután nem léptem az Egyház szolgálatába, elvben én is ugyanazon törvény hatálya alá estem, mint mindenki más. Ha meg nem öltöm fel a katonaruhát, amire székely nemzetiségem kötelez, szökevénynek számítok vagy jobban mondva a behívóparancsnak nem engedelmeskedő sorkötelesnek, és ez se sokkal jobb. Szó sem lehetett már róla, hogy kellő formában kérelmet nyújtsak be a Fejedelemség illetékes hatóságához egy szabályos útlevél kiállítására. Evvel, mindennek ellenére, csak a saját ítéletem írom alá. Márpedig szabályos útlevél nélkül elképzelhetetlen, hogy be tudjak lépni Oroszországba, ebbe a rendőrállamba. Már a határon horogra akadok. Mit tehetnék mást, mint azt, hogy kijátszom a törvényeket, én, aki oly kevéssé alkalmas az effélére? De hát nincs más választásom. Ha valóban neki akarok vágni az útnak, szükségem van egy többé-kevésbé szabályosnak látszó útipapírra, míg átlépem Kelet felé Moldovába vagy Dél felé Oláhországba a határt. Majd azt az ürügyet hozom fel, hogy egy állítólag sürgős ügyet kell Bukarestben elintéznem, és haladéktalanul el kell indulnom, amihez jó egy közönséges határátlépő is. Kigondolni és cselekedni egy pillanat műve volt, ezért aztán felkerestem Császár Györgyöt, a városi titkárhelyettest Nagyenyeden, aki régóta ismer, és én diktáltam neki a szükséges indokolást, melyet be szokás írni az útiokmányba, és hamarosan végeztünk is. Zsebemben a szükséges papírral tudtam már, hogy átjutok a határon, feltéve, hogy a katonai parancsnokság beleüti a pecsétet. Nagyenyedről Nagyszebenbe mentem, és ott jelentkeztem a vezérkari irodában. Szerencsémre, az engem fogadó hivatalnok nem támasztott semmiféle nehézséget. Még arra sem vett fáradtságot, hogy ellenőrizze a valamelyest fantázia szülte adatokat, melyeket én találtam ki és mondtam tollba Császárnak. Számára a legtermészetesebb volt, hogy egy Bukarestbe utazó lelkész vissza is jön.
De mert én nem voltam lelkész, nem is jöttem onnét vissza. November 28-án kiléptem a Vörös Torony hágón át, és az őr szignálta a határátlépőmet anélkül, hogy akár egy kérdést is feltett volna nekem. Román oldalon ez csak megismétlődött. Ettől fogva már a török szultán fennhatósága alá tartozó területen járok, és nyugodtan mehetek Konstantinápolyba, nem kell törődnöm útlevéllel. Eldőlt a játszma. Nem mondhatom, hogy túl nagy örömmel mentem bele ebbe a bújócskába az osztrák birodalom civil és katonai hatóságaival, melyekről mindnyájan tudjuk, milyen szőrszálhasogatók és mennyire ragaszkodnak a formalitásokhoz, de nem lehetett elkerülni. Ezekről a napokról, mikor azért hevesebben dobogott a szívem, meglehetősen rossz emlékem maradt, mindazon siker ellenére, amit ezzel az ügyes csellel kivívtam. Mennyivel jobban szerettem volna, ha egy igazi útlevelet mutathattam volna fel az orosz határon, hisz az volt a tervem, hogy Mongóliába megyek a cári birodalmon át egész Irkutszkig. De most már fölösleges lamentálni rajta. Kiléptem Erdélyből, Őapostoli Fensége fogdmegjei már nem érhetnek el, és ez a lényeg.”
(CsG)

Kedd este újabb lapot olvashattunk Pengő Zoltán útinaplójából – az aznapi eseményekről.

3. nap – 2019. szeptember 3.

A mai adag 38 225 lépés volt, Nagyszebenig. A mérleghez hozzátartozik még egy vérhólyag és két pozitív élmény. A Kereszténysziget nevű falu vegyesboltjában az eladó, egy 40-es éveiben járó férfi angolul mondja nekem a szána árát. Nagyot néztem. Eddig is tudtam, hogy az arcom nem romános, na de angolul, egy Szeben megyei faluban, egy középkorú eladó… Később, Szeben központjában, miközben nézelődöm, egy férfi szólít meg, szemmel láthatóan helybeli: Where are you from (Hova valósi vagy)? Elmondása szerint évtizedekig élt Londonban, tudja, milyen érzés idegenben egyedül lenni, ezért aztán, ha tanácstalan külföldit lát, kérés nélkül is felajánlja a segítségét.

Ez már Nagyszeben * Forrás: Maszol.ro

Este, az óvárosban, szinte hallótávolságon belül, két vendéglő teraszán is élőzene szól, zongoraszó. Szeben határozottan azon erdélyi városok közé tartozik, amelyek már kezdenek hasonlítani Európára, s nem csak az épített örökségük miatt. A város határában, a reptérnél a sajtó fogad, aztán 10-15 perccel később is feltűnik még az operatőr, ahogy az úttestről filmez bennünket. Inkább érdekes, mint zavaró, bár hosszú távon valószínűleg irritálna. Nem lehet könnyű életük a hírességeknek.”