Beletekintettem a felkelő Napba – ma többször is, a kitárt ablakon át néztem a napfelkeltét, hálát éreztem, hogy még láthatom, és Angyalom, rád gondoltam. Aztán visszafeküdtem, behunytam a szemem, és láss csodát, egy óriási szürkés-feketés ködszerű foltnak a közepén tovább tündökölt a nap aranysárgán, vakítón, még a közepén lévő sávnyi felhőcske is benne volt, szorítom a szemem, látom, látom, sok percen át, aztán a foltot, alakot cserél, Hazává rajzolódik át, és itt süt a nap a belső hazai tájon, a szülővárosom napfényben fürdik, s a lelkem örül, még mindig a sárga a domináns szín, ámulatban tart, sárga ámulat, aztán már erővel próbálom formálni a gondolatom erejével a formát, és kirajzolódik,Erdély és Magyarország egy szív alakú foltban, látom, amit gondolok, végtelen öröm repdes a szívemben, megnöveltem, tágítottam , a szív már napfényben ragyog, az Országházat is látom, és József Attila szobrát a Duna parton, leülök mellé, mint nemrég a valóságban, a képzelt, látott térben, amit képzelek, meg is jelenik a lelki szemeim előtt, mi ez, ha nem varázslat,
és már nem József Attilát látom, hanem téged, Drága Öcsikém, és tudom, hogy a te túlvilági fényedtől is szebben ragyog bennem a belső táj, a belső Béke már.

(Sepsiszentgyörgy, 2019. augusztus 28.)