Az „öregedő” artista sikoltozva ébredt föl. Mint mindig, most is azt álmodta, hogy egyensúlyát vesztve zuhan a cirkusz fűrészporába.
– Ezért nem fogsz sohasem lezuhanni – veregette vállon partnere, a kurta nyakú Borisz. – Mit gondolsz, a háló vajon mire való?
Zsolt nem vitatkozott, utóvégre az álom nem vitatéma, ő legalábbis csöppet sem hitt bennük. Annál jobban magában, saját erejében. Persze lassanként ő is megöregszik, hiszen máris itt csikorog, ott nyikorog, mint a rozsdás kerék. De hát ez a dolgok rendje, nyugdíjba megy, és finita la commedia.
– Etyele-petyele! – sétált Borisz a tükör elé. – Ha nincs trapéz, jó a krumpliorr is.
– Sok sikert hozzá! Aztán mondd, hegedülni tudsz-e, mert enélkül nem gilt, barátom!
– Majd megtanulunk. Jobb később, mint soha. Akkor is itt hegedülünk, itt, a cirkuszban, nem künn, valamelyik utcasarkon. Másrészt a manézs, te is tudod, számunkra több egyszerű munkahelynél.
– Több és kevesebb, tény, hogy külön világ, amin túl senkik és semmik sem vagyunk, hiányzik a taps, az izgalom, a naponkénti kihívás – tűnődött el Zsolt, az akrobata. – Évekkel ezelőtt én is meggyőződtem erről, amikor otthagytam a cirkuszt egy koszos hivatalért.
– Na látod! Ezért mondtam, ha nincs trapéz, jó a krumpliorr is.
– Lehet, viszont a hivatalnokok nem szoktak orra bukni, egyikük sem bumlizik, mindig tiszták, kipihentek. Este színházba, partikra járnak, nyáron kirándulni, úszni. Gondold csak el, mikor jut egy artista ilyen nyugis helyekre!
– Milyen igaz! Adjak egy jó tanácsot? Ábrándozz kevesebbet, partner! Végül is mit akarsz, sas vagy aktakukac lenni?
– Tűzoltó – viccelte el a választ, felkapott egy autószifont, és Borisz felé fröcskölt.
Két nappal később szabadságra ment, és hazalátogatott a szüleihez, egy szürke kis városba.
– Ötven napig a tiétek vagyok.

Az első két nap csavargással telt el. Nagyokat sétált, és sorra látogatta a régi haverokat. A harmadik nap unatkozni kezdett. Akkor elővette a súlyzót, kicsit szaltózott, kézen járt, mert az artistáknak soha sincs ünnepük, edzeniük kell, ez az első törvény, amennyiben formában, mit formában, életben kívánnak maradni.
A negyedik este színházba ment, utána gyalogosan baktatott hazafelé. Hirtelen gyanús dulakodásra lett figyelmes. Két hórihorgas srác birkózott egy lófarkas frizurájú tinivel. A leány eltorzult arccal rúgott, harapott, miközben a fiúk a kocsijuk felé vonszolták.
– Jó estét adjon isten!
– Mit akar, jóember? – röffent rá az idősebbik, fülklipszes nagyfiú.
– Én semmit, ti mit akartok?
– Érdekli? A csaj a kishúgom, úgyhogy tűzzön el innen!
– Pardon, az más. Ebben az esetben ajánlom magamat. Mademoiselle! – hajolt meg az artista, azzal elkapta a fülklipszes grabancát, és úgy vágta földhöz, hogy csak úgy nyekkent.
A bakfis ijedten sandított Zsolt háta mögé, ahol a támadók tragacsa rostokolt. A kocsiból rőtszakállú, Bud Spencer-szerű alak kecmergett elő, odacammogott Zsolthoz, és hátulról magához szorította az artistát. A férfi könyökével Bud Spencer oldalába bökött, villámgyorsan megfordult, és előbb őt, aztán a feltápászkodó fülklipszest rúgta hasba. A támadók nyöszörögve görnyedtek hétrét.
– Akartok még valamit?
– Menj az anyádba! – legyintett Bud Spencer alteregója. – Gyere, haver! Te meg, ajánlom, vigyázz magadra, nehogy ismét összeakadjon a bajuszunk.
– Parancsolsz? – lépett közelebb az artista.
A termetes díszpinty óvatosan hátrált. Igaz, hogy ketten voltak egy ellen, de ez a manus hihetetlenül ügyes. Valószínűleg kungfuzik, karatéka vagy ilyesmi, vagyis tanácsosabb kitérni előle. Behuppantak a kocsiba, és magukra hagyták a férfit a leánnyal. Az égen milliárd csillag ragyogott. A tavaszi szél szelíden cibálta a lány lófarkát.
– Aranyos macsók! Ismered őket? Bocs, azt hiszem, jobb, ha most együtt megyünk tovább.
– Maga karatéka?
– Nem, akrobata.
– Akrobata? – rezzent össze a tini. – De hiszen ez szuper!
– Nocsak! Aztán miért?
– Mert… Megmondjam?
– Ha nem titok.
– Én is akrobata akarok lenni – kottyantotta ki büszkén.
– Szuper! – füttyentett a férfi. – Szabad? – tapogatta ki a fruska izmait, végignézett az alakján, és ismét elámult.
Csak most vette észre, milyen csini ez a kiscsaj. Karcsú, izmos, bőre hamvas, mozdulatai fürgék, haja szőke, mint a ringó búzakalász.
– Kemény?
– Micsoda? Ja, hogyne, aztán… izé… hány éves vagy?
– Tizennégy.
– Isten éltessen, csak tudod, hosszú ám az út a cirkuszi porondig. Naponta edzés, iskola, cigaretta nuku, inni tilos. Később is, egész életedben. Igaz, sok helyen megfordulsz mind bel-, mind külföldön, de otthon sehol sem érzed magadat. Ahhoz nyilván le kellene telepedni valahol. Mindig fáradt vagy, és éjjelenként lidércálmok gyötörnek. Legtöbbször arról, hogy leesel. Elég kellemetlen érzés. Nem ajánlom, hogy megismerd. Ha elkoptál, elmehetsz… bohócnak vagy legjobb esetben cirkuszi tanárnak. Negyvenéves korodban. Na, még mindig vállalod?
– Vállalom.
– Akkor sok sikert, kedves…
– Zelma. Egyébként megérkeztünk, itt lakunk. Viszlát holnap, mester! Ugyanitt, úgy öt óra tájban, és majd én is elmondok egy-két dolgot magamról.
Így kezdődött, edzéssel folytatódott, hogy Zelma sikerrel startoljon az artistavizsgán. És ettől kezdve Zsolt sem unatkozott többé. Kinn gyakoroltak a kertben, ahol Zsolt is edzett valaha. Még a trapéz is megvolt, csak föl kellett függeszteni. A férfi felfrissült, a bakfis megedződött, megtanult néhány fogást, alapelvet, amelyekről nem hallott a tornászklubban sem senkitől.
– Nagyszerű! Csak így tovább! – buzdította Zsolt, és többször eltűnődött, mi tetszik neki ebben a tornászlányban.
Talán a szeme, vagy a mellecskéi, amint izgatóan rúgóznak a vékony trikó alatt? De hát látott ő ezeknél sokkal szebbeket is. Ha hozzáérnek, mégis rögtön belekábul, mint egy fülig szerelmes gimnazista. Az edzéseket csakhamar siker koronázta: Zelma bejutott az artistaképzőbe.
– Köszönöm – csókolta szájon ekkor a csitri. – Nélküled biztosan nem sikerült volna. Kérj tőlem bármit, ha lehet, teljesítem – nézett sokatmondóan az artista szemébe.
– Oké! Akkor csókolj meg még egyszer!
A lány még egyszer melegen átkarolta, megcsókolta. A férfi megsimogatta a fejét, nyakát, végül a mellecskéit.
– Köszönöm. Te vagy a legklasszabb csaj, akivel eddig találkoztam.
– Ennyi?
– Miért, te mire gondoltál?
A lány elhúzta a száját, és nem felelt, viszont akkorát lökött az artistán, hogy a férfi az egresbokorba henteredett.
– Hű, de erős lány! Csak azt nem értem, mit keresek én itt ebben a bokorban.
Zelma fityiszt mutatott a férfinak.
– Na, mesélj, hogy telt a szabadság! – érdeklődött Borisz, amikor partnere újra munkára jelentkezett.
– Eltelt – vont vállat az artista.
– Remélem, gyakoroltál is egy kicsit időnként, és nem fogsz mindjárt az első nap leejteni a trapézról.
– Duó Bozsóóóó! – jelentették be este hosszan elnyújtva művésznevükben az ó betűt.
Zsolt zakatoló szívvel lépett a manézsba. Csak tíz napot hagyott ki, de máris hiányzott a fűrészpor szaga, a reflektorok fénye, a feszülten figyelő közönség… Taps, csupán egy rőtszakállú, termetes néző füttyögött pár méterre előttük. Bud Spencer! Mellette a fülklipszes és egy szőke hajú, lófarkas frizurájú lány feszített.
Az akrobata mosolygott, és talán még ma is nevetgél egy krumpliorrú clown tarka köntösében.