Théophile Gautier: A művészet
Egy programvers két magyar fordítása
1.
Babits Mihálynak
Úgy! szebb a mű, ha büszke
Formából kél elő,
Küzdve:
Vers, márvány, drágakő!
Ne kösd a lépted gúzsba,
De szigorún vezesd
Oh Múzsa:
Kothurnust ölts, feszest!
Fúj! ütemek lapossa!
Mint nagy papucs lötyög,
Tapossa
Száz kényelmes bütyök!
Oh szobrász! kezed újja
A sárt, mely lomha, lágy,
Ne gyúrja,
Ha szebbre leng a vágy!
Zord márványt kalapácsozz!
Minőt Carrara fejt
S Párosz:
Szűz kontúrt méhe rejt!
Vagy büszke vágyad vonzza
Syracusa becses
Bronza:
Kevély rajzú s kecses!
Vagy finom gondú kézzel
Vésvén agát szivét,
Igézd fel
Apolló arc-ivét!
Festő! vízzel ne fess te!
A halk szín is mohón
Tüzesre
Izzék, émail-kohón!
Szirént fess: testén tarka
Szeszéllyel csapkod át
Kék farka, –
S száz címerrajz-csodát!
Fesd, hármas dicsgerezddel
A Szűzet s gyermekét
S kereszttel
A bűnös földtekét!
Elomlunk. – Gőggel állván
Csak egy: a Mű, – örök!
A márvány
Arc él a rom között!
S ha régi, földbe rejtett
Vak érmet lel a pór:
Felejtett
Császárról hull a por…
Az istenek is halnak,
De híre sohse vész
A dalnak,
Előbb lesz rongy az érc!
Mintázz, Csiszolj, faragj hát,
Hogy álmod lebbenő
Alakját
Lengje a lomha kő!
Ford.: Tóth Árpád
Nyugat, 1917/24. sz.
2.
Úgy szebb a mű, ha büszke
formáját az erő
kiküzdte:
vers, márvány, drágakő.
Ne törj kerékbe, gúzsba,
de szépen, szabadon,
járj Múzsa,
magas koturnuson!
Vesd meg a tunya ritmus
csoszogó papucsát,
amit nyúz
a sok-sok lusta láb.
Szobrász, törik kezedben
a porladó agyag
s a szellem
különb célokat ad:
vésd Karrarát s a ritka,
dús pároszi követ,
a tiszta
kontúrt az őrzi meg,
vagy Szirakúza bronzát
használd, melyben a báj
s a zordság
úgy egymásra talál,
s végy, agátot, ha forró
lelked a mennyei
Apolló
arcélét készíti!
Festő, csak akvarelt ne!
A halk szín illanó:
hadd edzze
zománccá a kohó!
És kék Szirént se! hagyjuk,
hogyan tekergetik
a farkuk,
címerek szörnyeit!
S Angyalt se, glóriában,
s a bűnös föld felett
csodásan
tündöklő Jeleket!
Minden rom. A művészet
örök. A többi por.
A népet
túléli a szobor.
És a szigorú érem,
mit a paraszt talál
a földben,
egy császárt revelál.
Az istenek meghalnak,
de királyi szava
a dalnak
ércnél jobb trombita.
Véss, csiszol, kalapálj hát,
hogy tündér álmaid
kitárják
a kő rab szárnyait.
Fordította: Szabó Lőrinc
3.
Théophile Gautier: L’art
Oui, l’oeuvre sort plus belle
D’une forme au travail
Rebelle,
Vers, marbre, onyx, émail.
Point de contraintes fausses !
Mais que pour marcher droit
Tu chausses,
Muse, un cothurne étroit.
Fi du rythme commode,
Comme un soulier trop grand,
Du mode
Que tout pied quitte et prend !
Statuaire, repousse
L’argile que pétrit
Le pouce
Quand flotte ailleurs l’esprit ;
Lutte avec le carrare,
Avec le paros dur
Et rare,
Gardiens du contour pur ;
Emprunte à Syracuse
Son bronze où fermement
S’accuse
Le trait fier et charmant ;
D’une main délicate
Poursuis dans un filon
D’agate
Le profil d’Apollon.
Peintre, fuis l’aquarelle,
Et fixe la couleur
Trop frêle
Au four de l’émailleur.
Fais les sirènes bleues,
Tordant de cent façons
Leurs queues,
Les monstres des blasons ;
Dans son nimbe trilobe
La Vierge et son Jésus,
Le globe
Avec la croix dessus.
Tout passe. – L’art robuste
Seul a l’éternité.
Le buste
Survit à la cité.
Et la médaille austère
Que trouve un laboureur
Sous terre
Révèle un empereur.
Les dieux eux-mêmes meurent.
Mais les vers souverains
Demeurent
Plus forts que les airains.
Sculpte, lime, cisèle ;
Que ton rêve flottant
Se scelle
Dans le bloc résistant!
Pusztai Péter rajza