A huszadik század elején a Nyugat folyóirat hozta Téophil Gautier francia költő A művészet című versének magyar fordítását (Tóth Árpád e nem mindennapi teljesítményét a jó barátnak, Babits Mihálynak dedikálta). A költemény akkor már jó ideje a tiszta művészet, a l’art pour l’art költői kiáltványának számított, s magán hordozza mindazokat a stíluseszményeket, melyeket az ennek jegyében alkotók követendőnek vallanak.A vers művészi-programadó hatását jelzi az a tény, hogy hamarosan egy másik jeles magyar költő, Szabó Lőrinc is magyarítja Gautier szövegét. Ha egybevetjük a két változatot, nem csak a költői megoldások különbözősége tűnik fel, hanem az is, hogy a vers 9. szakaszának váltoaztai Tóth Árpád, illetve Szabó Lőrinc esetében homlokegyenest ellentmondanak egymásnak!
Tóth Árpád szerint a költő arra biztatná a festőket, hogy fessenek szirént, a Szabó Lőrinc féle változat pedig arra inti őket, hogy ne fessenek ilyen alakzatot.
Mi hát az igazság? Szirénnel vagy szirén nélkül készüljenek a tiszta művészet festményei?
A furcsa ellentmondásról Tóth Eszter cikkezik 1988-ban, a Nagyvilág c. (néhai) világirodalmi folyóirat novemberi számában (Szirénnel vagy nélküle? 1713-1715. old.). Szerinte mindez onnan származhat, hogy – Szabó Lőrincet idézve – „a 9. szakasz szövegét nem egy ismert francia kiadás hibásan közli. »Fuis les sirenses bleues« helyett »Fais…”-t írnak. Ilyen szöveget használhatott Tóth Árpád, s ezzel a 9. és 10. szakasz értelmét az ellenkezőre változtatta.”
A fuis menekülj, kerüld értelmével szemben a fais ugyanis csinálj-t jelent…
Egyszerű sajtóhiba, két betű figyelmetlen nyomdai fölcserélése okozhatta tehát a félreértést. A furcsa az, hogy az igen alapos és jó nyelvérzékű Tóth Árpád gyanútlanul képes volt beleesni egy ostoba sajtóhiba csapdájába.
Tóth Eszter elemzése igen tanulságos nem csak azok számára, akik műfordításra vállalkoznak, de az olvasót is figyelmeztetik arra, hogy a versek más nyelvre való átültetésében nem csupán a nyelv, de a költészet zenei logikáját, lüktetését is illik követni; amennyiben Tóth Árpád ezt tette volna, úgy valószínűleg elkerüli a vétlen ballépést. Ennek ellenére az elemző elismeri: a Tóth Árpád-féle rímek zeneibbek, meggyőzőbbek a Szabó Lőrinc által használtakhoz képest. Ez utóbbi inkább az értelmezés hűségét tartja szem előtt. Ha jobban megnézzük, a két fordítás-változat jellegzetesen magán hordozza fordítóik sajátos stílusjegyeit – mind Tóth Árpád, mind Szabó Lőrinc „magyarították” Gautier verses manifesztumát, de nem ártanak neki „a felismerhetően Tóth Árpád-i rímek. Annál kevésbé, mivel eleve hozzáillők. De nem ártanak a jellegzetes Szabó Lőrinc-i rímek sem! Visszaadják egy »modernebb« tolmácsolásban a darabot, mintha Pollini zongorázná Chopint, míg Tóth Árpád Rubinsteinként játszotta el.”
Az interpretálási különbözőség nem okoz hamisítást. Gautier verse megmarad Gautier-versnek úgy is, hogy Tóth Árpád-vers lett belőle, úgy is, hogy Szabó Lőrinc verssé alakult. Mondanivalója sem sérült meg a Tóth Árpád-féle, sajtóhiba-kisiklatta logikájú részlettől, előadása sem a Szabó Lőrinc -féle érdesítéstől.
Hogyan állunk tehát tartalom és forma sokat szajkózott egységével? Erről szól különben Gautier verse is. Amelyben egy betű tévedés elég volt ahhoz, hogy magyar tolmácsolói egyéni látás- és kifejezésmódjukkal kidomborítsák az örök Művészetről szóló üzenetet. Vagyis, mindketten hűek maradtak az eredetihez – a maguk módján. (Cseke Gábor)