Magamtól nem tudtam volna olyan jól megfogalmazni, mint ahogy a beszélgetés közben rátaláltam. Valami olyasmit mondtam, hogy a diktatúra elemzése közben talán túl sok figyelmet szenteltünk az ügynököknek, lehallgatásoknak, besúgóknak, és nem írtuk le a legalapvetőbb jellemvonását: azt, hogy az emberek nem gondolnak, mert nem gondolhatnak a saját fejükkel, és ezt végül annyira megszokják, hogy a vérükké válik. A rendszer átveszi az apa szerepét, ő gondolkodik helyetted, és ez végső soron minden borzalom ellenére kényelmes.
A beszélgetés a (Le)hallgatásra ítélve. Márton Áron püspök lehallgatási jegyzőkönyvei (1957-1960) című kötetről zajlott, látszólag tehát ismét másról beszéltünk, mint amiről kellett volna. Nagy Mihály Zoltán azonban, a könyv egyik előszóírója, hirtelen szenvedélyesen azt mondta, Márton Áron azért volt szent, mert nem fogadta el az állammal kötendő alkut, és meg is tudta indokolni a döntését. Míg például más egyházi személyek felvették az állami nyugdíjat, Márton Áron tisztában volt vele, hogy ezzel kiszolgáltatja magát a rendszernek, jelzi megvásárolhatóságát.
“Hallgassunk bele” a 21. jegyzőkönyvbe, mégpedig Márton Áron beszélgetésébe Boros József és Faragó Ferenc gyulafehérvári kanonokokkal. “Én nem tudok mást mondani, hogy én igyekszek nem teremteni súrlódást, és igyekszem, amennyire lehet, elkerülni az összeütközést is. Azonban a szabadságomat nem tartom értékesnek, én már el vagyok szánva, akármit is csinálnak velem, az mindegy.” – mondja az iratokban “Mureș”-nek nevezett püspök, mire Boros: “Kegyelmes atyám, én megértem, de ha a kegyelmes atyám visszamegy a börtönbe, rengeteg ember sodródik el. Részint figyelmetlenségből, részint pedig tények akaratán és hibájából. Ha az ember másnak él, és ha néha kell, áldozza magát fel nem magáért.” A püspök válasza: “Prelátus úr, ha meg lehetne az áldozatokat ezzel akadályozni, azzal, hogy az ember más állást foglal el, akkor lehetne ezekkel az elvi szempontokkal egy bizonyos fokig foglalkozni. Azonban a napnál világosabb, és napról napra új események dokumentálnak azzá [sic!], hogy nem lehet az áldozatot ezzel elfedni. Azok, akik megegyeztek, és kollaborálnak, ugyanúgy, napról napra kénytelenek az élő áldozatokat elvenni.” (269-270.)
Látszik, hogy Márton Áron az egyházi érveknek éppúgy nem dől be, mint az államiaknak – ő egy magasabb eszmét követ, annak a csillagát figyeli. Mások, már jóval a diktatúra bukása után, egyszerűen mellébeszélnek.
De nem szeretnék én ismét kérlelhetetlennek és engesztelhetetlennek látszani, nem is azért hoztam fel ezt a példát. Hanem egyedül csak azért, mert abból, amit a püspök mond, kiderül, hogy végiggondolta azt a problémát, amelyet az élet elébe hozott, és ennek a folyamatnak a végén döntött. Erre a végiggondolásra sokaknak esélyük sem volt, sokan viszont csak szidták a diktátort, mert akkoriban ez volt a divat, most meg lelkesen bólogatnak valamire, ami ellen feltétlenül tiltakozniuk kellene, ha komolyan gondolták volna az akkori ellenzékiséget.
Egyvalami kétségtelen: akkor állami retorzió fenyegette azt, aki tiltakozott, ma meg nem fenyegetné semmi, illetve másféle retorziók fenyegetnék ugyan (pályázatokról való kiszorítás, állások elvesztése), de meglehetősen csekély azoknak a száma, akik bármit, ennél akár jóval kevesebbet is kockáztatnak, a gondolkodást meg főleg rendkívüli tehertételnek érzik. Nagyon kevesen gondolnak végig valamit, nagyon kevesen óvakodnak mindenféle jelszótól, nagyon kevesen ábrándulnak ki abból, amiben valameddig hittek, és még büszkék is minderre. Nem vonom kétségbe, hogy őszintén haragudtak az egykori hatalomra, de látnivaló az is, hogy kényelmetlennek érezték az apátlanságot. Hanyatt-homlok apakeresőbe indultak, és belekapaszkodtak abba, aki jól játssza el ezt a szerepet. Örülnek, hogy nem kell szembeszállniuk senkivel, hogy végre sokan lehetnek ismét, hogy nem kell a tévével vitatkozniuk, lelkesen hihetnek abban, amit mond. Valamikor a propaganda ellen küzdöttek, most maguk is a propagandát hirdetik.
Az ember nem tud másra gondolni, mint hogy akkor sem a szabadság hiányzott, hanem az azonosulás hivatalos lehetősége. Az erdélyi magyarság “egyben volt”, közösséget alkotott, ez azonban amolyan fű alatti, szamizdat közösség lehetett csupán, a némák hangossága. Most viszont hangosan, lelkesen, arcpirító egyöntetűséggel szavalhat bármit, és a legtöbben élnek is a lehetőséggel.
Márton Áron bizonyára nem lehetett könnyű ember, a nyakassága még a könyv lapjairól is szétsugárzik. Az is biztos, hogy egyházi emberként egyfajta védettséget élvezett. Mindemellett mégiscsak az gondolta, amit ő gondolt, nem pedig azt, amit mások gondoltak helyette.

Forrás: a szerző Facebook oldala