Kosztolányi Dezső panaszolta nekem:
— Képzeld el, mentem Szabadkán az utcán, és valaki rám kiáltott: „Szervusz, Molter! …” Ennél nagyobb sértés nem ért életemben.
Én meg arra gondoltam: ennél nagyobb dicséret nem ért életemben.

*

A Petelei-emléktáblát lepleztük le az író egykori szülőházán, a Szentgyörgy téren, ahol és amikor a helyi pártoló és rendező bizottság szmokingos, dzsentri elnöke vállveregetve letegezett — hálából! —, mert alkalomadtán nem vétóztam meg, hogy a kétezer lejes aragonitlapra, amelyet ő adományozott, alul apró betűvel rávésethesse nevét. (Utánozva irigyen, ha megkésve is, a városépítő volt polgármestert!)
Azonban a harmincas évek általános leszegényedése hamarosan őt is deklasszálta, és azután már csak tisztességes kopott ruhában sétált a Köteles utcában, lakásom, a Bolyai ház előtt. Egyik délután megállt, és elolvasta a kapu fölötti márvány tábla föliratát a két zseniről. Eközben észrevett engem is a nyitott ablakban, és őszintén sajnálkozott rajtam:
— Na, te is rossz helyen lakol, kérlek igen szépen, te már mind írhatsz, csinálhatsz akármit, úgyis árnyékban marad a neved… Még akkor is, ha rákerülsz erre a táblára, hogy te is itt laktál. Mert az utókor majd azt hiszi legfeljebb, hogy te adományoztad ezt az emléktáblát. . .

*

Benedek Elek mondta volt a lakásomon, hogy van azért ebben a házban egy tehetséges író is, mégpedig a feleségem, aki meséket küldött a Cimborának. Elek apó ezeket a meséket nemcsak kinyomtatta lapjában, hanem feleségemet egyre biztatta újabb és újabb írásra! Engem pedig elintézett a következőkkel:
— Nem nagy dolog fiatalon vígan dolgozni! De aki öregen is képes még ilyesmire, az már aztán művészet!

Ő valóban példát mutatott mindnyájunknak: öreg korában is frissen, fiatalosan dolgozott, írt és szerkesztett, élete utolsó percéig!

*

A kávéházban együtt ültünk Móricz Zsigával meg Tamási Áronnal.
Az asztal márványán előttünk a nyomdából frissiben hozott híres betyárregény, a Rózsa Sándor első kiadása feküdt. Belelapoztam, azt bizonygatva, hogy a Móricz-hősök néha-néha hibásan és pontatlanul „beszélik” az alföldi ő-ző nyelvjárást. Kifogásaimat tréfásan-komolyan ütötte el:
— Hát javítsd ki az ő-zéseket, te nagy kecskeméti szakember, s aztán a második kiadáskor odanyomtatjuk a regény fedelére, hogy az ő-zést ellenőrizte Molter Károly …
És nyomban visszatámadott:
— Miket irkálsz te rólam Németországban! — korholt.
Ugyanis két regényének, a Sáraranynak, és az Isten háta mögött-nek fordításáról, a Gold im Kote-ról és a Hinter Gottes Rücken-ről akkoriban írtam kritikát a német lapokban. Fölöslegesnek mondta az írói alkotásról, „műhelyéről” vallott fölfogásomat, a magyarázataimat, hiszen azt „a regényből úgyis kiérzi a német olvasó”!
Vita közben mindegyre Tamásira pillantott, aki ilyenkor helyeslően bólintott neki. Áron egész este hallgatott, ha jól emlékszem, valamit hümmögött nagy ritkán, amit lehetett kedvünk szerint bölcsen igennek vagy nemnek is gondolni. Amikor aztán kijöttünk a kávéházból, a Nagy-körúton megrökönyödésemre Móricz így búcsúzott a hallgatag Árontól:
— No, Áron, köszönöm, hogy ma este ilyen jól mulattattál!

*

A naivitás határtalan.
Nem tudom, hol olvastam már, hogy az ember családja nem való egyébre, mint a neve hiúságának hizlalására!
Igen ám, de mikor az embernek már három fia van, olyan lesz a családban, mint a sokszorosított fénykép: az eredeti veszít értékéből, nem olyan fontos már. Gyanakvóvá az tett, amikor valami harminc évvel ezelőtt figyelmeztettek Brassóban egy fodrász cégtáblára, melyen a nevem ékeskedett, mintha végzetemet hirdetné, hogy én is csak kisiparos vagyok ezen a néven, csak éppen az irodalomban. No de az ember mégiscsak több a nevénél. De vajon több-é a portréjánál? Mert a családban értek az első tőrdöfések, mégpedig a rólam készített karikatúrák és portrék előtt. A Major-karikatúrámon kávéházi kibiccé vagyok lebutítva, feleségem azonban azt állítja, hogy azon a világhírű torzkép-zseni valódi hajlamaimat ültette ki arcomra. Egy régi Jeddy-karikatúrán sarkantyús csizmában tollharcosnak szépített a képíró, mire a feleségem egyszer nagyítóval kereste képemen a vitézséget. Van egy Reschner ex librisem, amelyen nadrágom ülőrészén a földgömbhöz ragasztva lógok a semmibe és olvasok. Ragyogó rosszindulattal így kommentálták otthon:
— Íme, egy földhözragadt szellem, akinek a nadrágja fontosabb a könyvénél!
Kolozsváron egy barátom lovas, lándzsás hősnek rajzolt, az ábra alá a híres Nietzsche-idézet került,
persze tiszteletemre: „Ha már nem lehettek az igazság szentjei, legyetek legalább harcosai!” Szeretteim azonnal legyintettek: — Mit Nietzsche és az igazság! Az igazság az, hogy megint egy krajcár sincs a háznál! Érdekes, hogy miután az ember így a lejtőre kerül, nyomban megérzi azt mindenki. Kós Károly például fölnézett nálunk a Hajós festette arcképemre. Hümmögve szemlélte, aztán kifakadt:
— Szóval Molternek ilyen a szeme? Ilyen mészárosra emlékeztető?
Hanem bajban egy a család, hitvesem klasszikus kétértelműséggel, villámgyorsan válaszolt: — Nana, Kós! Már Homérosznál is az ökörszem fejezte ki az értelmet!
Mindezek a szekatúrák azonban még nem hoztak ki angyali türelmemből. Elvégre az ilyen családi közelharc edzi a jellemet, és megadja munkám sava-borsát. Sajátos szellemi környezet-elméletem szerint a művész mint házasember éli meg a szenvedés ingereit, nem kell már kimennie, mint Schillernek, az ellenséges életbe.
De éppen ez az örökös incselkedés, szellemi belháború értette meg velem, hogy itt a házban, három fiúgyerekemmel együtt, óriási számbeli maszkulin többségem ellenére is csak minoritás, holmi férfi vagyok, mert egyszer nőm ajakbiggyesztve jelentette ki valaki barátnőjének:
— A férjemuram? Úgy látszik, te nem tudod még: ő nem komoly férj, ő egy férjimitátor!
Sokat morfondíroztam ezen: én — férjutánzó? Hát férjnek lenni olyan nagy és dicső dolog, hogy valaki még utánozza is?

*

Az Oroszlánban együtt flekkeneztünk Szabolcska Mihállyal, Ignotusszal és Benedek Elekkel. Ignotus a húszas évek legelején számkivetésben élt Erdélyben, Benedek Elek Kisbaconból látogatott át hozzánk, Szabolcska Mihály pedig, már pontosan nem emlékszem, hogy Szászrégen szomszédságában, Marosfelfalu lelkésze volt, vagy akkor éppen Temesvárról érkezett — az Oroszlánba. Elég az hozzá, vacsora közben egyszer csak leteszi villáját Szabolcska, megfogja a vállam, és azt kérdi tőlem:
— No, te kis Adysta-szadista, mi a véleményed az én lírámról?
— Hát, Mihály bátyám, minket már alföldi diákkorunkban elragadtatott a te költeményed, a Salzburgi csapszékben. És Pesten, az egyetemen, úgy tanított minket Beöthy Zsolt professzorunk, hogy verseid közül néhányat már énekel a nép, és azt is hozzátette, hogy te állsz, bátyám, a kor csúcsán!
— Jó, jó — legyintett Szabolcska —, Beöthy, a te volt professzorod, akadémiai társam és jó barátom … De mit mondasz te rólam, te kis hep-ciás?
— Hát én azt kérdezem: milyen kor lehetett az, amelynek te álltál a csúcsán?
Mikor ezt kiszóltam, már bántam is, azt hittem, hogy egy életre megsértettem az öreg költőt. De nem.
A három vendég közül éppen a nagytiszteletes Szabolcska Mihály nevetett a legjobban, szívből, hogy még a könnyei is kicsordultak.

*

(Hát ennyit a Molter-féle mulattatásból, – ról…)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ