San Giacomo haranglábja

Amikor egy éve eljöttem Bordigherába felkutatni André Aciman regényének helyszíneit, tulajdonképpen saját magamat megtalálni jöttem vissza több, mint harminc, talán negyven év távlatából is. Életünk során sajátunkká válik egy-egy fontos vagy kevésbé fontos pillanat, ami fontosságától teljesen függetlenül emlékezetes marad. Egy mozzanatában, illatában, zörrenésében – belénk égett pillanatképe formájában. Lelkünk, mint a fotográfus masinájának fényérzékeny lemeze őrzi azt meg – cseppet sem fordítva figyelmet a pillanat pillanatnyi pillanat-fontosságára. De az is lehet, hogy olyan pillanat emléke rögzül fényérzékeny lemezünkre, amelyet sohasem éltünk meg, csak nagyon szerettük volna. És olyan intenzíven él bennünk a vágyakozás iránta, mint azoknak a fontos vagy kevésbé fontos pillanatoknak az emléke. Nagyon felületes a határvonal a kettő között. Ha belegondolok, nincs is. Mindkettő mi magunk vagyunk. És az emlékezés távlatából pontosan ugyanolyan súllyal bír egyik is, mint a másik. És egyik sem igazabb – innen tekintve már – mint a másik. És Aciman, mint ahogy Monet is, pontosan ugyanolyan jól tudja ezt. Vágyakozásból épült szerelemmel festik le a tengerparti várost vászonra és könyvlapra – a helyet, ami igazából sosem volt övék, de olyan gazdagon élt mindig is lelkükben, hogy elképzelhetetlen lenne azt hinni elmerülve az alkotásaikban, hogy létezhet egyéb szebb hely is a világon, mint ez a sarok itt, az olasz riviérán.
Egy éve azért volt fontos néhányat felkutatni Elio és Oliver életének ahhoz a nyárhoz és ehhez a helyhez kapcsolódó pontjai közül, hogy azokat a pontokat összekötve, kirajzolódjon a nagy kép, a festmény – minden színárnyalatával, ízével, illatával, cikáda-zakatolásával. A festmény, amelynek részévé akartam válni, hogy általa visszajussak egy elvesztettnek hitt világba, ami valaha az enyém volt. Nem törekedtem finomításokra, nem egy éles fotót akartam B-ről, hanem egy élettel teli panorámát, annak minden részletével ugyan, de semmit sem hangsúlyosítva a nagy egészből.
Piazzetta, parti szikla, promenád, szirtre épült villa tengerre néző terasszal, tuják és gyümölcsfák közé bújtatva, nyikorgó kiskapuval a tengerpartra és a teniszpályákra, az elhagyatott királyi vasút sínpárjai és címeres vagonjai a cigányokkal, az öreg templom az óváros tetején, a Monet-kilátó, cikádák…
És ott volt még San Giacomo haranglábja.
Ez az egy nem hagyott nyugodni. Az óvárosi templom tornya a majolika-kupolás pompás egyszerűségével, amitől Bordighera bármelyik szemszögből könnyen felismerhető, és maga a tény, hogy ez a torony éppen csak egy harangláb, különálló építmény az óváros templomától a piazzettán, a Giacomo tér mellett, mindez annyira tökéletesen illett az Aciman által a könyvben megalapozott narratívákhoz, hogy rögtön gyanakodni kezdtem. Az író soha nem adja ilyen könnyen kezünkbe a titkokat. És André Acimant immár jól ismerve egy másik dolgot is jól tudtam: szereti meghökkenteni, szándékosan más irányba terelni olvasóját, hogy aztán egy frappáns bravúrral majd egy utolsó fejezet, utolsó mondatában – amit sok más író esetében sokszor el sem olvasunk rendesen, mikor ásítva már letenni készülünk aznapra az olvasást, a fejezetvéget lesve – csak úgy ráborítsa a pókerasztalt az olvasóra, szelíden mosolyogva adva tudtára, nagyon mellétrafált, mindennek éppen az ellenkezője az igaz. De az is meglehet, hogy NEM.
Hagyhattam volna annyiban is a dolgot a harangláb körül, de ez sokkal inkább nehezemre esett volna, mint az az erőfeszítés, amibe végülis a rejtély felgöngyölítése került. Minden adva volt: egy harangláb az óvárosban, Monet óta a város abszolut jelképe, mindenhonnan belátható. És mögötte az a bizonyos zárt tér, Giacomo atya tere, szobra és emlékháza. A ferences testvér, Giacomo Viale ötven évig volt a felső város szeretett plébánosa, és nevéhez rengeteg jótékonyság fűződik, az óvárosi Mária-Magdolna templom és a tengerparti Sant’Ampelio kápolna felújítása is. A szelíd lelkű bordigheraiaknak éppen olyan kedves ő, mint a város védelmezője Sant’Ampelio. Ugyan Giacomot soha nem avatta senki szentté valami általam soha ki nem derített rejtélyes oknál fogva, ezért nem is emlegeti senki San Giacomonak, hanem csak Padre Giacomo él a köztudatban. És minden erőmmel próbáltam ezt a köztudatot beszédre bírni. Az már tavaly feltűnt, hogy senki nem szólította soha a majolika-kupolás haranglábat a Città Altában San Giacomonak – így nyilvánvalóvává vált, azzal én is melléfogtam, nem az a San Giacomo haranglábja, máshol kell kutatni.
Azt is eredményként voltam kénytelen elkönyvelni, hogy azon a délelőttön Sanremoban egy idős asszony végre felkapta a fejét, mikor San Giacomoról kérdeztem, és mondta, hogy van egy olyan falu itt a völgyben, összenőtt a várossal már. Azt tudománya birtokában sem állíthatja, hogy temploma is lenne ennek a faluból külvárossá avanzsált helynek, de hogy a busz kijár oda minden órában, az bizonyos. Hálás voltam ugyan, hogy szánt rá időt meghallgatni, és helyi ismereteit szolgálatomba helyezni, mégis tudtam, messze járunk az igazságtól, amit én kutatok.
Ez a San Giacomo és ennek haranglábja Bordigherától gyaloglási távolságra van valahol magasan, ahonnan belátni a várost és környékét, s ahova ebéd előtti séta gyanánt csak úgy fel lehet ballagni. És ahhoz, hogy felsétáljunk, a nyikorgó kiskapun kilépve az elhagyatott királyi vasút sínpárjain is át kell mászni.
Érdekes, hogy egy sokszáz oldalas regényből, ami önmagában is lehengerlő, s ami ki-, majd be-, majd újra kiforgatja önmagából az embert, éppen egy ilyen apróság marad még megemészthetetlenül. Azt éreztem, a mind tökéletesebb képem Bordigheráról és erről az egész káprázatról a riviérán soha nem lehet teljes, míg meg nem találom San Giacomo haranglábját.
Felütöttem a könyvet, és mögé néztem minden egyes sornak, amiben San Giacomo előfordul. Tudtam, hogy sokat nem kell kutakodnom, a sokszáz oldalon mindössze három alkalommal, egy-egy félmondat erejéig kerül megemlítésre a harangláb. De az roppant rafináltan elhelyezve az első oldalak egyikén, később a kulcsmomentumában a könyvnek egy említés erejéig, majd a legutolsó oldalon. Márpedig, ha az író harmadszor is visszatér egy motívumhoz az utolsó lap utolsó oldalának egyik utolsó bekezdésében, akkor az valamiért akkora jelentőségre utal, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mint egy óriási kirakós utolsó darabja, San Giacomo már nem csak egy hely volt, hanem a fehér folt a képen, az utolsó puzzle darab. Ez pedig – akármennyire is szép és színes a tabló többi része – bosszantóan virít ott, és magára vonja a figyelmet, bármennyire is kerülnénk a tekintetünk találkozását vele.
Amikor az első napok egyikén Ventimiglián jártam, elhagyva Bordighera külsőségeit, Vallercrossia és Camporosso környékén, az elhagyatott vasúti sínek helyére épült parkon átvágva egy szerpentines utat találtam, ami a környékre magasodó hegy teteje irányába kígyózott felfelé. Egyértelműen San Giacomo jutott eszembe. Annál is inkább, hogy beljebb haladva Ventimiglia felé, egy szintén a hegycsúcs felé konvergáló keskeny útra is figyelmes lettem: Via San Giacomo. Megállítottam egy arra járót, és kérdeztem, hová visz az az út. Az asszony nem állt meg, csak menet közben válaszolt:
– Va a San Giacomo. (San Giacomoba)
San Giacomo! Ez, csakis ez lehet az! Ugye, van ott egy templom, kérdeztem. Templom mindenhol van, válaszolta a nő szaporázva a lépteit.
– Una chiesetta…? (Egy kistemplom…?) – lépkedtem mellette, miközben a nő még szaporábban lépkedett.
– Sì. C’è una chiesa là. (Igen, van ott egy templom)
– E una… un… come si dice… belfry…? (És egy…egy hogymondják már… egy belfry) – makogtam izgatottan, mert nem jutott semmi olasz megfelelő eszembe az angol harangláb szóra. A nő lassított, és idegesen rámnézett:
– Che cosa?! (Mit?!)
– Belfry… Torre! – csillant meg a szemem, mikor torony szó eszembe jutott.
A nő legyintett és otthagyott.
A telefonomon kezdtem el bogarászni a térképet, és egy bizonyos nagyításban hirtelen egy ponton egy pillanatra megjelent a San Giacomo felirat az északi oldalon, fenn a hegyen. Izgatottan mozgattam az ujjam a nagyításon, hátha valami egyéb információ is megjelenik, hisz ezek az online térképek olyanok, hogy minden léptékben megmutatnak valami újabbat is, ugyanakkor egy korábban látott információ eltűnik a szemünk elől. Alig hittem a szememnek, amikor egy villanásra megjelent egy halvány kék felirat a Via Maure, a Via Martinazzi és a Via Montefontani hármas találkozásánál: Chiesa di San Giacomo. A szirten hosszabban elterülő település azon oldalán jelent meg, amelyikre a vasúti sínek felől felfelé induló cikk-cakkos, szerpentines út vezet. Kétség nem fért hozzá, hogy megtaláltam a hiányzó darabkát a kirakósból. Aznap már majdnem húsz kilométert gyalogoltam Bordighera, Vallecrossia és Ventimiglia környékén, de a felfedezés izgalma olyan energiákkal töltött fel hirtelen, hogy megállítani sem lehetett volna. Csak a napot figyeltem, mennyi időt ad még nekem alkony előtt megmászni az előttem álló Colle delle Maurét. Elhagytam a várost, Ventimiglia határában még a római kori feltárt leletek mellett sem időztem el hosszabban, hanem sietve vágtam neki az éles kanyarokkal felfelé kígyózó útnak az országút mentén a kanyarban meghúzódó ventimigliai kápolna, a Cristo Re (Krisztus urunk) tornya fölé. Élveztem, amint az enyhülő melegben, a délutáni színek játszottak a domb oldalán, és mint narancssárga áttetsző terítő, a magasból mind jobban kibantokozó tájra is szétterült. A város zaja mind távolabbra került, és csak halk háttérmorajként volt jelent, és amikor a toronyóra esti misére zenélte a völgyben lakókat, olyanná vált az egész, mint egy meséből megelevendett tünemény.
Végtelen szélesen és hihetetlen azúrban a tenger és az ég bizonytalan határral egymás közt ölelkezett, alul a völgyben a város és a vasútállomás a határon, a bicikliúttá szelídült elhagyott vágányok a régi depók felé a tengerpart irányába, és ott a parti villák elegáns és rusztikus girlandja. A mély völgy a hegyek közt, amit a Nervia folyó vágott ide, hogy Bordigherából viadukton érkezhessen a nemzetközi országút, összekötve a hegyeket ezzel a lenyűgöző, emberfeletti emberi építménnyel, délutáni fényében úszott, lenyúlt a folyó torkolatáig, ahol aznap délelőtt magam is megfordultam csíkos köveket szedni emlékül és megcsodálni ezt a csodás egyesülést a tengerrel. A magasban balról Bordighera tornya jelezte, hová kell majd este hazatérnem, jobbról pedig további viaduktok és magasan húzódó hegyi utak folytatásában a Francia Alpok. Bordighera ebben a délutáni ragyogásban pontosan olyan volt, ahogyan Monet festette le a kilátóról százharmincöt éve, amikor azt írta kedvesének levélben, lehetetlen színek ezek, amiket itt talált, kitalálni sem lehetne érdekesebbeket. Magasan jártam már a szerpentines úton, forgalom ritkán volt, egy-egy autó hagyott csak el, néhány a szirtre épült ház kapubejáratán eltűntek sorra azok is. Letérve az útról, egy kis tisztás, kilátószerű kertaljba jutottam, narancsfák, citromfák, füge és kaktuszok ligetéből egy újabb perspektívából is elém tárult a kibontakozó tipikus mediterrán panoráma. Visszatértem az aszfaltos útra. Egy kanyarban, az egyik, lila papírvirágokkal és sárgálló virágzó kaktuszokkal pávázott kerítésfal mellett megtorpantott egy felirat: magánterület. Ameddig lehetett, a felirat ellenére is tovább lépkedtem felfelé, de csakhamar egy villa udvarán találtam magam, amyelynek nyitott kapuja minden bizonnyal a hazatérőt házigazdát várta, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg erre csámborgó látogatók is betévedhetnek. Hirtelen örültem, hogy nem rontott rám néhány házörző vadállat valahonnan tüzet okádva, és biztonsági riasztó sem szólalt meg sehonnan körülöttem. Illedelmesen bocsánatot kértem a területsértés miatt szó nélkül megbiccentve a fejem az üveges szemekkel rám meredő ház előtt, és sietve kiléptem a kapun. A kanyarban leültem az utat szegélyező biztonsági korlátra, és csalódottan kortyoltam a napon felmelegedett vizemből. Bosszantott, hogy ilyen közel az úticéltól egy, az újvilágban odatolakodott ház, egy magánterület immár elvágta az utat a hegy tetején húzódó falu és a kistemplom felé. Igazságtalannak éreztem, hogy az ösvényt, amit egykor a jó öreg ligúrok kitaposhattak itt, s amire később köves majd modern út is épült, most önkényesen csak lezárhat valaki magánterület gyanánt. A fejem fölé néztem, a villa terasza alatt voltam, a kanyarban, egy szinttel immár lennebb. Egy elegáns háziköntösbe öltözött idős nő lépett ki a balkonra és lekiáltott:
– Keres valakit?
– San Giacomo harangtornyát, signora – kiáltottam vissza.
– Mit mond? Nem értem… Rosszul hallok. Honnan jött? Idegen?
– Amerikából.
– És kit keres?
– San Giacomot – ismételtem.
– Nem segíthetek. Nincs itt… A főúton menjen, nem itt! – és a viadukt felé intett a távolban Bordighera felől. Majd hozzátette:
– Vizet ne adjak? Jól van? – intettem, rendben vagyok, de jólesett a váratlan gesztus.
Lennebb érve egy férfi épp felhajtott autójával az egyik szirtre hajló villa feljáróján. Odabiccentett, talán azt gondolhatta, mivel odafentről érkeztem, valami látogatóféle vagyok a szomszédoknál. Megvártam, amíg kiszállt, és odaköszöntem neki. Mikor a kaput becsukni visszajött, kezet nyújtott, és kérdem, hogyan lehetséges a hegyen San Giacomot elérnem.
– Innen sehogy – summázta a válaszát, majd hozzátette, hogy itt a privát területek tulajdonosai a feljáratokat sorra beépítették, és ma már csak a nemzetközi országút felől megközelíthető autóval,a hegy túloldaláról. Hihetetlennek hangzott számomra, hogy egy kis település csak autóval elérhető, és hegyi ösvényekről, turistaútvonalakról kérdeztem.
– Turista?… Minek menne oda turista? – meredt rám az ember.
– Van ott egy templom… – szaladt ki a számon.
– La capella… Az van. Ilyenkor az is zárva van már. Gyalog nem lehet innen odajutni, higgye el.
Bólintottam, hogy elhiszem, de nem hittem. És mielőtt a hegyoldalon rámsötétedett volna, leereszkedtem dolgom végezetlenül a városba.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék