Néhány nappal később Ventimigliában járva Monte Carlóból hazafelé tartva Bordigherába, a csatlakozásra várva körbenéztem a vasútállomás környékén, felnéztem a hegyre, hátha megpillantanám a templomtornyot, megkerestem a Via San Giacomot is, de a térkép zsákutcaként jegyezte, amelynek végétől még nagyon távol, a hegy túloldalán jelezte a templomot. Kezdtem belenyugodni, hogy a festmény immár így marad, ebben az állapotában, a hiányzó darabkával. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy egyáltalán nem hagy nyugodni, csak szeretném, ha hagyna. Egész napos sanremoi csavargásomat követően aztán, néhány nappal később, nem szálltam le a buszról Bordigherán, hanem tovább utaztam Ventimigliáig. Késő délután volt, fülledt meleg párolgott minden szegletből, és az eső is eleredt. Felsétáltam a szemerkélő esőben a San Giacomo felé vezető út aljába, és egy terasz napernyője alatt vártam, hogy elálljon az eső. Néztem az útra, a járdányi szélességű, jelentéktelen kis sikátorra, ami két ház közti zúgnak inkább megfelelne, mint országútnak, de egy felfelé hajtó autó bebizonyította, eltér ott egy jármű is. Persze, nagyobb a gond akkor lenne, ha szemből is érkezne egy autó. Minden bizonnyal tisztában volt mindenki azzal, ez a legritkább esetekben fordulhat elő. Egyértelmű, hogy a Via San Giacomo nem bonyolít valami veszett forgalmat a hegyoldalban. Csendesedett az eső, a tenger felől elkezdett kiderülni az ég.
Elindultam felfelé. A térkép szerint a Via San Giacomoból ágazik el egy Via Maule, ami kisebb megszakítással érintkezik a Via Mauréval a hegy tetején, s amelynek kreszteződésében a templomot sejtettem odafenn. Nem tudam, mi az a kisebb megszakítás a két utca között, egy természetjáró oldalon azt olvastam, hogy a ligúriai hegyeken átívelő Alta Via dei Monti Liguri éppen innen indul 440 kilométeres útjára, és az egyik jelzéspontja Ventimiglia fölött Bordighera felé haladva maga a templom San Giacomoban, és ez a túraútvonal éppen fedi azt a megszakítást a két zsákutca közti szakaszon a hegyoldalban. Letértem a Via Maule irányába, és a térképen kistudírozott út mentén az utolsó lakóháznál felfedeztem a turista jelzést a piros AV monogrammal. Hevesebben vert a szívem – az egész napos gyaloglás és utazás fáradsága alatt is, de az izgalomtól is, hogy itt állok végre annak az útnak a kezdetén, ami immár elkerülhetetlenül eljuttat San Giacomo templomához. És dőlt rólam a víz, a magas páratartalom, a délutáni nap melege és a pillanat izgalma mind megdolgozta elpuhult szervezetemet. Az egyik ház előtt a kapuban egy öregasszony ült sámlin. Köszöntem neki, fogadta, és bizalmatlanul méregetett.
A magashegyi turistaút az utolsó ház hátsó fala mögött, a kerítés mentén egy keskeny ösvény volt kifelé a meredek hegyoldalba.

– Itt felmehetek, ugye? – kérdeztem csak a megerősítés végett és azért, hogy a bizalmatlan légkört kicsit enyhítsem, nehogy rossz szándékú embernek higgyen ez a jóasszony.
– Fel. Hova?
– San Giacomoba, a templomhoz. – pontosítottam, gondolván, ha a Isten házát említem, megérti, nem gonosz ember vagyok, aki valami rosszban sántikál ezen a szokatlan helyen.
– Itt?! – nézett rám egykedvű megrökönyödéssel.
– Itt az út – mutattam a turistajelzésre.
Az asszony megvonta a vállát. Benne volt ebben a gesztusában az is, hogy ha az az út jobban tudja az irányt, ő ebbe minek avatkozna bele, meg az is, hogy őt egyáltalán nem érdekli, hova megyek, csak furcsállja. Alkonyodott, nem akartam hosszan elidőzni vele, bár érdekelt volna, hogyan jár fel a templomba. Vagy lehet, nem is oda jár, hanem le a völgybe? Ennek sokkal több értelme van, hisz csak pár percre van a Cristo Re. Nekivágtam az útnak, és ahogy léptem mind előbbre a köves hegyoldalba taposott keskeny ösvényen, úgy tágult ki a láthatár ismét, és virágzott ki a riviéra csodás panorámája.
De minél magasabbra haladtam, és minél lélegzetelállítóbb volt az elém táruló táj látványa, annál gomolyabb aggodalmak kezdtek bennem tornyosulni. A hegyoldali ösvény olyan keskeny volt szakaszonként, hogy csak lábamat egymás elé rakva tudtam lépni, meg-megcsúszva a gömbölyű kavicsos úton, olyankor mély lélegzetet véve, majd tovaindulva. A mind erősebben hatalmába kerítő tériszonyomon csak egy kapaszkodó enyhíthetett volna, de az ösvény vidáman kanyargott mind meredekebben felfelé, mellőzve mindenféle korlátot, kapaszkodót, de sok helyütt bokrok sem voltak, amibe alkalmasint az ember belekapaszkodhat, legalábbis addig, amíg becsapja önmagát, hogy ezzel beljebb van, és biztonságosabban. Egy vékony gallyakból álló bokor mellett éppen úgy le lehet a mélybe duvadni, és ha lenézek – bár ne tettem volna! – nyilvánvalóan meg sem állnék a mélyen a völgyben kanyargó dupla vasúti sínpárig a hegy tövében. Kivert a verejték, és a lábam a földbe gyökerezett, egy szirt szélén álltam, alattam az egész riviéra elkápráztatóan szép látványa. Amit ebben a pillanatban nemhogy érzékelni nem tudtam, de igazából megnézni sem. Ritka kevés racionális dolgot képes ilyen helyzetben az ember tenni. És ami nekem elsőre eszembe jutott, hogy lefotózzam legalább, ha megnézni nem merem. Nekifeszítettem a derekam egy sziklafalnak, ami mellettem magasodott, lélegzeni sem tudtam, behúnyt szemmel körbekattintottam a tájat, majd sziszegve és magamat bíztatva elkezdtem araszolni előre egy szélesebb padka felé, ahol egy bokor segítő kezében is bíztam. Egyet tudtam, visszafordulni innen már nem tudok, de abban meg nem voltam biztos, mennyit leszek képes még felfelé haladni. Hol arccal a sziklafal felé fordulva – hogy a mélyen alattam elterülő tájat ne is lássam – araszoltam előre, hol négykézláb. Bíztattam hangosan magam, és sem fel, sem le nem mertem nézni. Vissza pláne nem. Egy tisztáson aztán elágazott az út. Itt megpihentem, utolsó csepp vizemet is kiittam, letöröltem a maszatos izzadságot a homlokomról. A térdem s a karom tele volt horzsolásokkal, emitt-amott vérzett is kicsit. A tisztás ülőke formájú szikláján, hűsítő fák és bokrok árnyékában szuszogva végre fel mertem nézni a fejem fölé a hegyre. Pár méternyi kapaszkodó volt még hátra, légvonalban talán kevesebb, mint száz méter, gondoltam, bár ilyen helyzetekben az ember mértékei csalnak. Közvetlenül fölöttem lehetett a helyjelző szerint a Via Maure, de köztem s az utca széle között egy szikla csücskösödött ki a hegyoldalból, csak azt megkerülve juthattam fel a szirten árnyékozó oljfasor és fügefák kellemes hűvös ligetébe. Az elágazás egyik oldala nagy kerülőt mutatott, de laposabb volt, a másik meredekebben haladt. Merészen visszatekintettem, és láttam, milyen sokat jöttem már felfelé, mennyire messze került a város, de még a falu is, a házak nem is látszottak, és azt is láttam, milyen hihetetlen, hogy azon a szűk padkán fel sikerült kapaszkodnom idáig. Éreztem, egy kis erőfeszítés kell már csak, és elérem úticélomat. Arról fogalmam sem volt, hogy ha majd feljutok a hegy tetejére, onnan hogyan kerülök vissza Bordigherába, de gondoltam, erre lesz elegendő időm majd odafenn eltöprengeni. A meredek, rövidebb útnak vágtam neki. Néhány lépés után el is bizonytalanodtam, amikor ismét egy szűk, kiálló, védetlen padkán álltam, a lábam folyton csúszott ki alólam a kövecseken, amelyek csörömpölve hullottak le a mélybe. Egy ideig egy fa ága nyújtott segítséget, de tudtam, ha elengedem, teljesen magamra leszek utalva. Egy kapaszkodásra alkalmatlan, szinte lapos sziklafal egyik oldalról, és a levegő, a mély a másikról, közte egy pár centi széles padka.
Nem adhatom fel – mondogattam mind hangosabban magamban. Feszült voltam, keserű a torkom. Mindig volt egy-egy pillanat az életemben, amikor valami töréspont mentén azt hittem, megküzdöttem ezzel az átokkal, amit számomra a tériszony jelentett, amióta csak az eszemet tudtam. És mindig kiderült az is, hogy mégsem. Amikor az Etelinda tornyában szembenéztem vele, hosszú idő után ismét, megszeppentem. Ismét tudomást kellett vennem róla, akartam, nem akartam. Rájöttem, nem veszett el, nem múlt el. Csak nem kísértettem, tudatosan vagy tudat alatt is, minden bizonnyal kerülöm már a helyzeteket, amikor kihívás elé állítanám magam. És amikor ezek a pillanatok előjönnek, és a démont szembeállítják az emberrel, amellett, hogy a helyzetből való mihamarabbi kimenekülését próbálja kivitelezni, csalódik is ugyanakkor önmagában és saját erejében is.
Valahogy visszahátráltam a tisztásra, és ingerülten nekiiramodtam a másik útnak. Nem akartam magam elveszni hagyni. Tudtam, éreztem, nagyon megviselne jelen helyzetben. Néhány lépést tehettem, az út egy hasonló meredek szirtre vezetett, ahonnan nem tudtam továbblépni, és meg is csusszantam, amitől még jobban megszeppentem. Visszacsúsztam araszolva a tisztásra, és leültem az iménti helyemre, a sziklára. A helyzet lehetetlenségében is olyan kényelmes volt, mintha pontosan arra a célra építette volna a természet idők hosszú során, hogy a bajba kerülteknek enyhülést, pillanatnyi kényeztetést biztosítson. Kimerülten, erőtlenül ültem, semmit sem éreztem, csak végtelen ürességet. Mozdulatlanul néztem mereven magam elé, ziháltam, és semmi nem járt a fejemben. Előttem a világ talán legszebb tája terült el, a kék tenger, a szelíd ég, a város, a villák, a hullámzó domboldalak. Körülöttem madarak csivitelték vidáman esti énekeiket, és nem messze a magasban megszólalt egy harang. Nem a Cristo Re volt lentről, azt ismertem már, hanem egy másik. Odafentről. San Giacomo! Az, csak az lehet!
Hirtelen elöntötte a fejemet a forróság, és visszafoghatatlan zokogásban törtem ki. Nem emlékszem idejére sem, mikor váltott ki belőlem helyzet ilyesféle reakciót. Zokogtam, és próbáltam tanulmányozni, megérteni magam. Hogy én sírok-e vagy a bennem vergődő egó, amelyik nem vihette véghez tervét. Van-e jogom sírni? Tényleg csak egy narcisztikus vágy meghiúsulása-e ez az egész vagy valami sokkal több annál? Egyik démonom nem enged keresztül lépni önmagán, hogy az eddiginél is keményebbre edzzen? Vagy hogy összetörjön? Miért kell nekem most és itt összetörnöm? Szabad-e nekem még összetörnöm?
A panoráma ugyanolyan szelíden fürdött előttem a lemenő nap fényében, a madarak is ugyanolyan gondtalanul daloltak, és a madárcsicsergésen túl a kistemplom halvány harangkongása átjárta a testemet. A zokogás hirtelen megszakadt bennem. És a verőfényben, a délutáni káprázat eme mesebeli tündöklésében hirtelen erőt éreztem magamban, lábamban, kezemben, szívemben. Derű öntött el. Fogalmam sem volt, hogyan, de elindultam határozottan lefelé, miközben hangosan hajtogattam magamban, úgyis feljutok, úgyis…
Nem felfelé mentem, hanem vissza, a házak irányába. Fogalmam sem volt róla, hol, de éreztem, kell lennie egy megoldásnak. Egy útnak. Talán az egyetlen dolog, ami megvilágosodott előttem, hogy nem ahhoz kell bátorság, hogy az ember veszélyes helyzetbe sodorja önmagát, hanem hogy kitartson valami mellett, ami a legkevesebb boldogságot is okozhatja önmaga számára a megfelelő pillanatban.
Nem tudom, hogyan vergődtem le magam a keskeny szirteken és kiugrókon, amíg le nem értem a házakhoz, és a kerítés mögüli ösvényről leugorva, örömmel éreztem szilárd talajt a talpam alatt. Csatakos voltam, tele horzsolásokkal, sebek emitt-amott a lábamon, maszatos az arcom, a vizem elfogyott… Az öregasszony változatlanul ott ült a sámlin a kapuja előtt. Nem tűnt meglepettnek, mikor meglátott. Mellette egy utcai kút volt, odaléptem, és kérdeztem, megengedi-e, hogy letisztogassam magam. Biccentett, és a karjával hátrnyúlva a kerítésről egy vászonkendőt akasztott le, és felém emelte. Kérdi, honnan jöttem. Mikor mondom, csak ennyit sóhajtott a fejét csóválva:
– Questi americani… (Ezek az amerikaiak…)
Mindenképp érdekelt, milyen rémtettek azok, amelyek oda vezettek, hogy ez a szelídlelkű vénasszony ilyen rosszalló véleménnyel van az amerikaiakról. De az még jobban, hogy vajon tud-e számomra járható megoldást San Giacomo ügyében még az est leszállta előtt.
– Járt itt egy amerikai most pár éve. Ilyen magaféle korú. Annak is mondtam, itt nem lehet már felmenni. Az is azt mondta, tudja az utat, osztán kisírt szemmel csorgott vissza az is… Nem olyan itt már semmi sem, mint régen. Hiába tudja valaki a régi utat. Most új utak vannak. – itt szünetet tartott, majd hozzátette – Minek nem megy autóval?
– Nincs autóm – magyaráztam, majd erre azt is hozzátette, van elég más templom is, nem mondhatom, hogy nem bővelkedik a hely templokban. Minek kell felmászkálni a hegyre, ha nem muszáj. Már amennyit megértettem a cirádából, amit a megeredt nyelvű öregasszony elduruzsolt hirtelen nekem mosakodás közben. A vászonkendőben szárazra törölve magam, friss erővel indultam tovább. A Maule utcáról vissza érve a kereszteződésbe, a Via San Giacomon eredtem neki ismételten lentről a hegyoldalnak. Meredek kapaszkodó volt, keskeny, csak egy autó hagyott el felfelé menet. Az út mentén, a sövénykerítéseken túl nagy csaholás kíséretében haladtam a lejtőre épült házak mellett. Nagyon fáradt voltam már, és egyre alkonyodott. Aznap Sanremo óvárosába is felkaptattam, ezt a hegyet is megjártam már fel és le is – hogy az érzelmi hullámvasútról ne is beszéljek. A meredek kaptató azt juttatta eszembe már az első nehezebb emelkedő után, hogy elfelejtettem a kútból ivóvizet magamhoz venni. Amikor az út elfogyott, – amint azt a térkép is pontosan jelezte, s ami miatt soha nem fordult meg a fejemben ezen az úton elindulni San Giacomo felé – egy éles kanyarban két ház volt. A házörzők lármás ugatással jelezték nemtetszésüket irányomban. Az aszfaltos út meghosszabbításában egy gyomokkal, gazokkal és bokrokkal sűrűn benőtt ösvény nyomai látszottak. A hegyre mehetett az út valamikor, a jelenlegi lakók minden jel szerint nem sűrűn mászkálnak arra, ha dolguk van, akkor inkább legurulnak Ventimigliára a lejtő aljában. A térkép még egy esélyt mutatott, a kanyar után egy földutat jelezve, ami valahol érintkezik a Via Maureval a hegy tetején. Meg sem lepett, hogy félúton felfelé haladva egy kerítéssel mentem szembe. A kitaposott út alapján sejteni lehetett, hogy valaha rendszeres használatban volt. A kapu csak retesszel volt zárva, beléptem. Tudtam, hogy ez minden törvénnyel ellenkezik, magánterületsértés is, amiből nehezen tudnám csak egy olasz hatóság alatt kimagyarázni magam ilyen csatakosan, másrészt meg minden oldalból kutyák csaholása is figyelmeztetett arra, itt komolyan veszik a területek őrzését, jobbnak láttam, tehát visszafordulni. Leereszkedtem az aszfaltos útig. A kanyarban tanácstalanul állingálva a Via San Giacomo folytatását képező gazos ösvényt vizsgálgattam, de nem tűnt járható útnak. A nap pedig már csak a hegy tetején járt, a hegyoldalt mind jobban a szürkület takarta be. A lenti házba éppen begördült egy autó. Sietve lavíroztam lefelé a kövesúton. A férfi, aki az autóból kiszállt egy pillanatra rám nézett, majd a dolgát intézte, kirakodott az autóból. Amikor befejezte a kirakodást, megállt és várt, amíg odaérek.
– Lefelé megyek, akar velem jönni? – kérdezte, mielőtt megszólalhattam volna. Meglepett és ismét jólesett a gesztus. Intettem, nem. Azaz hogy én felfelé mennék, de elakadtam. Mondom, mi járatban vagyok.
– Akkor innen már tényleg ne forduljon vissza. A templom itt van a ház fölött.
– HOL?! – kiáltottam fel, és elkezdtem kacagni kínomban.
– Csak itt, né… – intett a bozótos felé. Menjen csak pár lépést odébb, mindjárt ott lesz a torony.
Annyi lélekjelenlétem volt még, hogy vizet kérjek. Megköszöntem, elköszöntem, és futottam is bele a bozótosba. Igazából csak egy bokron kellett keresztülvergődnöm, és az ösvény a hegy tetejéig láthatóvá vált. A lombok takarásából, a fentebbi ház mögül pedig ebben a pillanatban megjelent a templom tornyának a keresztje.
A sárga virágos bokrok közül kilépve a hegytetőre a hármas kereszteződésben találtam magam. És ragyogott a nap. Az est színeiben fürdött az egész környék. És ott állt előttem a XVIII. századbeli kápolna. Három házat számoltam meg belátható távolságon belül, egyik a temlommal átellenben, a másik magasabban, a Montefontane úton, és egy vendégház a szirten tengerre néző terasszal : „Üzenet a palackban” névvel a homlokzatán. San Giacomo a mai közigazgatási rendelkezések alapján Camporosso egyik töredéke, egy hegyi település, ahol 2017-ben összesen tizenhat lakost regisztráltak és két családot. Persze, lakhatnak itt többen is, csak azok a központi Camporosso községhez vannak bejelentve, amely sokszáz évvel azelőtt, a római kort követően, a messzire vöröslő leander-mezőiről kapta szépen csengő nevét. A kétévvel ezelőtti statisztikákat lapozva tudtam meg, hogy tíz lakóházat tartanak nyilván, és hogy az olasz riviéra legkeskenyebb partszakaszát mondhatja magának a község, mindössze 300 métert, ahol a Nervia ömlik a tengerbe.
A templom a lemenő nap narancssárga fényében nézelődött szét a magasból. Csend volt, csak halk szellő járt az ágak közt és néhány madárfütty. A templom előtti kútnál felfrissítettem magam, akkor vettem észre a Via Maure szélén egy táblát: magánterület, mellette pedig az AV monogramos jelzés, a turistaútvonal nyomvonala. Immár egyik sem, másik sem érdekelt. De rosszallást váltott ki belőlem ennek az új világnak magánterületesítő tendenciája, amivel, persze, nem itt kerültem szembe első ízben, hanem a világ minden táján, Miamitól Los Angelesig, New Yorktól Budapestig, és el egészen Szovátáig.
El akartam kapni a nap utolsó sugarait, és ezt az esti káprázatot. Felmentem a templom teraszára, és a széles korlátra leroskadtam. Akkor jutott eszembe, hogy a bejárat után is nézelődjek, de az zárva volt. Percekig mozdulatlanul ültem és néztem le a távoli hegyekre, a völgyre, a városokra és a kis hegyi tanyákra, a tájban emitt-amott a semmiből előbukkanó utakon nyüzsgő forgalomra. Ide semmi zaj nem hallatszott fel. Olyan volt, mintha egy másik világból tekintenék ki a régibe, a zajosba, az izzadságosba, a szorongásosba, a szépbe… Ismét szépnek láttam a világot. Bár, nem tudom, volt-e pillanat, amikor nem láttam annak. Talán csak démonokkal harcoltam, és képtelen voltam mindenfelé odafigyelni. Tengerillat csapott meg egy pillanatra, az esti szellő hozta fel a távolinak tűnő partról. Minden egyéb esetben hirtelen a tengerpartra vágytam volna. Most nem. Boldog voltam itt. Csak egy jelzés volt, hogy ideje lesz elindulni lefelé, mielőtt rám nem esteledik.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék