Cirmos cicamama már az udvarunkban élt, amikor egyik éjjel bevetődött hozzánk egy kutya. Vagy eltévedt, vagy a gazdája tette ki a szűrét. Hiába kergettük, csak nem távozott. Minden éjszaka visszajárt, és elfogyasztotta a macska ételét, amit kint felejtetrtünk, amikor az bent aludt a konyhában.
Reggel Cirmos egyenesen a tányérjához sietett, de mivel az üres volt, hangos nyivákolással jött hozzám. Szerettem volna kilesni a kutyát, de az reggelre mindig eltűnt, csak a lábnyomok, meg az üres tányér árulkodtak látogatásairól.
– Cirmos, keresd meg azt a rossz kutyát! – szólítottam fel a macskát, aki mintha megértette volna: alaposann körbeszaglászta az edényét, és mint egy vadászkutya, elindult a nyomokon. Én követtem, de amint észrevett, visszafordult, a lábamhoz dörgölőzött és más irányba fordult.
– Ravasz vagy – gondoltam. – Talán attól félsz, hogy ezután a kutyát jobban fogjuk szeretni?
Teltek-múltak a napok, a kutyát továbbra se láttuk, de minden reggel friss nyomokra bukkantunk. Egy szép derűs napon Cirmos is eltűnt. Hiába hívogattam, kerestem, éjszakára sem tért haza, mégis kitettem neki a vacsoráját.
Másnap reggel az étel érintetlen volt. Egyik állat sem járt arrafelé. Cirmos sokáig nem jelentkezett, s a kutya is eltűnt, hiába tettem ki egyre több ennivalót éjszakára., amit aztán reggel a verebek, a galambok csipegettek fel.
– Majd kaptok Cirmostól – fenyegettem meg a madarakat, de ők csak legyintettek szárnyacskáikkal,_és zavartalanul tovább lakmároztak.
Már-már lemondtunk arról, hogy viszontlátjuk Cirmost és a kutyát, amikor az egyik délben, megérezvén az ételszagot, konyhánkban megjelent a macskánk. A gyerekek örömmel fogadták, de ő nem hagyta magát simogatni s hangosan nyivákolva egyre az ajtót leste.
– Mutatni akar valamit – állította Sanyi, s mindannyian megindultunk a macska nyomában. Kint, az egyik árnyas fa alatt hvert a kutya, mellette három kiskutya és négy kismacska, egymáshoz simulva. A kutya mindkét mancsával óvóan ölelte őket. Cirmos is odament, leheveredett a kutya mellé, aki akkor felállt, s enni ment. Ezalatt Cirmos foglalkozott a kölykökkel.
Nagy volt az öröm a házban, és mindenki kíváncsian figyelte a gyorsan fejldő kis kölyköket, akik mindig együtt játszottak. A két anyaállat sohasem távozott együtt el tőlük, hol ez, hol az maradt ott, hogy felügyeljen rájuk. Együtt tanították őket, a kiskutyák is megtanultak fára mászni és talpra esni, a kismacskák pedig megszerették a vizet és boldogan lubickoltak a patakban, ami a kert végében csordogált.
– Vau, vau – hallottam egyszer egy vékony hangot és meglepetten vettem észre az egyik kiscicát, amint kutya-barátjának igyekszik elmagyarázni valamit. A kiskutyák hegyezték a fülüket, csóválták a farkukat és boldogan el-elvakkantották magukat, majd elindultak a cica nyomában. A kismacskák is társultak hozzájuk. A két anya, Bokréta és Cirmos nem értettek ugyan semmit, csak a szemükből olvastam ki a csodálkozást.
Alig telt el pár másodperc, amikor az egyik kiskutya lóhalálában rohant vissza. Röviden ugatott valamit az anyjának, ezután Cirmoshoz dörgölőzött és mély hangon próbált nyivákolni. Úgy látszik, a macska megértette a jelzést, mert kutya-barátnőjével együtt a kiskutya után eredt. Hamar eltűntek a szemem elől. Csodálkozva néztem utánuk, és visszamentem a lakásba
Pár nap múlva újabb különös jelenetre lettem figyelmes. Az egyik kiskutya felnyivákolt. Igen, nyivákolt! Nem hittem a fülemnek, de hamarosan előjött a bokrok alól egy kiscica, és boldogan szaladt a barátjához. Az egyik fatörzs mögül kezdtem figyelni őket. A kutya tanította a macskát, hogyan kell a farkat csóválni, míg az a kutyát meg arra, hogy miként görbítse a hátát. A két anyaállat egy pillanatig csak a távolból nézte őket, majd dühösen a csemetéikhez szaladtak és korholó hangon oktatták őket:
– Te macska vagy, viselkedj macskához méltó módon!
– Te kutya vagy, viselkedj úgy, ahogyan a kutyákhoz illik! – mondhatták, mert a két játékos csöppség megszégyenülten kullogott az anyjk után.
Ez után hosszabb ideig nem láttam a macskákat és a kutyákat együtt, pontosabban csak a kölyökállatok találkozgattak egymással, de az anyjuk előtt ezt titkolták. Bokréta és Cirmos hiába szidta őket többször is össze, és tiltották meg nekik a közös játékot, egyikre sem hallgattak, ezért végül belenyugodtak a megváltoztathatatlanba, és mint régen, az udvar leghatalmasabb fája alatt gyűlt egybe a kutya- és macskacsalád. Az anyák eleinte tettetett közönnyel nézték a kölykeiket, de végül már büszkék is voltak, hogy megértik egymást, sőt egymás nyelvét is megtanulták.
Eleinte csak a szomszéd macskák és kutyák jöttek át hozzájuk látogatóba, megcsodálni őket, később a többi állat is elvezette kicsinyeit. A csibék, kiskacsák, kislibák, gidák és más állatgyerekek is kíváncsian, irigykedve figyelték akkor még kicsit távolról a különös társaságot, ám egyre közelebb merészkedtek hozzájuk.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik kiscsibe hápogva magyaráz valamit egy kiskacsának, egy kiskecske nyerítve szalad csikóbarátja felé.
A libák is megtanultak néhány nyelvet. Az egyik csipogott, a másik nyávogott, de volt olyan is, amelyik ugatott.
A szomszéd gyerekek és felnőttek is egyre gyakrabban látogattak meg minket, de nem mivelünk akartak beszélgetni, inkább az állatainkra voltak kíváncsiak. Egy idő múlva az állataikat is magukkal hozták, és miközben mi az asztalt körülülve beszélgettünk, a gyerekek az udvaron futkároztak, hancúroztak, a nagy fa alatt az állatok egymás nyelvét tanulták, és fokozatosan egymás szokásaival ismerkedtek.
Éveken át nagy örömmel és megelégedéssel figyeltem őket.
Bokréta és Cirmos közben megöregedett. Ők még a régi meggyőződéseiknek megfelelően éltek, de szintén boldogan nézték a mellettük, körülöttük élő állatokat, akik között már unokáik, sőt dédunokáik is voltak. A két öreg állat annak ellenére, hogy hosszú évekig egymás mellett és egymással jó barátságban élt, csak a saját nyelvét ismerte – Bokréta továbbra is csak ugatott, Cirmos csak nyávogott, és mindig megvetéssel a tekintetükben szemlélték egymás furcsa viselekedését.

1. B.Tomos Hajnal:
   2019. szeptember 10. 04:21

   Ha ez valóság és nem „csak” irodalom, akkor akarva-akaratlan be kell látnunk, néha állaték bölcsebbek az embernél.

2. Cseke Gábor:
   2019. szeptember 10. 08:16

   Bölcsebbek, mert nem zavarják őket össze az érzelmeik. Csak ösztöneik vannak. És reflexeik.