Olvasni soha se késő

Most került kezembe ez a könyv.
Azért is érdekelt jobban, mint a többi, mert interjúkötetnek is nevezhető, vallomásnak is, önéletrajznak is.
Kevés olyan könyv van, ami annyira rólad szól, hogy szinte az az érzésed, egyik rokonod írta, aki ismer. Tudja, hol születtél, milyen életkörülmények között éltél, milyen volt az időjárás, a bebarangolható tájakat is tudta, bejárta, azokkal az emberekkel találkozott, akiket te is ismertél, az érdekelte, ami valójában téged is – úgy vonzódsz ahhoz, amiket leír, mint amikor találkozol valakivel, akinek egész lényéből az az igazán itthoni-otthoni érzés árad, a hegyek illata, a magányos, vagány bátraké, a meg nem alkuvóké.
Bodor Ádám és Balla Zsófia közös alkotása ilyen. Van egy mondata Bodor Ádámnak ebben a kérdezz-felelekben, ami azt mondja, nem a tények a fontosak, hanem amit a művész érez, a benyomásai – és ezzel a legmesszebb menően egyetértek.
Bodor Ádám hamisítatlan kolozsvári muksó, de nem fejezhetem ki magam így, mert személyesen csak párszor ültünk egy asztalnál a Melody bárban, amikor én még főiskolás voltam. Nem emlékezhet rám. Mégis ezt a kifejezést érzem rá találónak, miután elolvastam ezt a könyvet, melyet igazán különlegesnek tartok az interjúkönyvek között.
Két kolozsvári ember beszélget, akik ismerték egymást, de most ismerkednek igazán. Balla Zsófia kérdéseitől Bodor Ádám teljesen megnyílik. Az az illat csap meg belőle, amit jellemzően egy meghatározott téridőben érezhetünk, mert csakis arra jellemző. Ezt az ízt (van az illatnak íze?) talán Latin-Amerikában is lehet érezni, vagy tőlünk még keletebbre, nem tudom, nem jártam arra, de ezt nyilatkozza Bodor Ádám Balla Zsófiának, akinek a kérdéseire adott válaszaiból egy kerek önélet- és korrajz született. (BODOR ÁDÁM: A BÖRTÖN SZAGA – Válaszok Balla Zsófia kérdéseire – Magvető kiadó, Budapest 2001.)

Azokra a kérdésekre, amelyek a rá befolyást gyakorolt írók felől érdeklődnek, hasonlítani vagy összemérni próbálják, válaszolja:
„Ha van egyéni stílusom, azt inkább a kelet-európai peremvidék kommunikatív viszonyai determinálták… Sok időt töltöttem fadöntőkkel, pásztorokkal kocsmában, miközben körülvett teljesen érthetetlen, amorf zsolozsmájuk, elképzeltem, miről is beszélgethetnek tulajdonképpen.” A kafkai párhuzamot elutasítja, a közép és dél-amerikai írók világával való összehasonlítással kapcsolatban (Gabriel Garcia Márquez, Julio Cortázar) írja: „Talán mert sok mesebeli elem elegyedik a valóságosakkal… az emberi egzisztencia kérdései, azok a késztetések, amelyek mindig az alkotás hátterében állnak, jobbára ugyanazok, mint a mi földrészünk kietlenebb vidékein… Latin-Amerika, Kelet-Európa is a harmadik világ fenyegetésében él, annak belső anakronisztikus viszonyaival egyetemben. És egy ilyen anakronisztikus térségben rendkívüli dolgok, csodák történhetnek… Fatalizmusával, rezignáltságával a kelet-európai szegény ember leginkább egy másik szegény emberre emlékeztet, ez pedig lehet akár latin-amerikai is. És ezeknek a helyeknek majdnem közös az erkölcsi képe is. Ha tehát mutatkozik csekély hasonlóság dél-amerikai szerzők, valamint az én műveim hangulata között, annak az oka Kelet-Európa történelmi, politikai és etnográfiai viszonyaiban keresendő… A diktatúra, a szolgaság az emberi lélekben lakozik, akkor pedig történhet bármi a politikában, az odabenn, a bordák között is tovább él. Ez csak Budapestről nézve fest másként, ahol szellemében és eszközeiben idegen diktatúra egy kialakulóban lévő, európai léptékű polgári társadalomra telepedett rá, és igyekezett elvágni természetes kötődésű szálait. Innen jobbára hiányoztak bántó külsőségei is, és nem is költözhetett belénk hosszú távra. Budapestről beszélek. A magyar paraszti táj az kelet-európai ma is. Azért merek ilyesmiről beszélni, anélkül, hogy tudományos mértékkel is illetékes lennék, mert úgy vélem, egy művész számára fontosabb, amit egy dologról érez, mint az, amit tud. Én nem vagyok sem Kelet-Európa-, sem Latin-Amerika-szakértő, és ha mégis megnyilatkozom, legfönnebb sejtelmeimre, benyomásaimra hallgathatok.”
Bodor Ádám megőrizte lelkében azt a fiatal suhancot, aki társaival meg akarta dönteni a nagy felszabadulás után (1944) újra konszolidálódó elnyomó hatalmat. Diákként szervezkedtek, és komolyan gondolták. Persze, bele se gondolva – honnan a józan tapasztalat? – milyen következményekkel számolhatnak. Még akkor is játéknak fogták fel az egészet, amikor börtönbe kerültek, kiskorú bűnözőkként, mert rendszerellenes röplapokat osztogattak. Hősként szenvedtek, büszkén viselték megaláztatásukat. És ez nem múlt el belőle azóta sem. Ugyanaz a be nem illeszkedő, egyszemélyes ellenálló maradt, ami magányra rendelte. Ebből a helyzetből függetlenül és tisztán láthatott rá az őt és társadalmat körülvevő, behálózó rendszerre. Félelem nélkül, mert vállalt minden kockázatot. Azt a szabadságot képviselte, élte meg, amit a szíve mélyén mindenki szeretne. Ezért nyilatkozhatott úgy, ahogy, gondolkozhatott tisztábban másoknál, érzékelhette azt, amit kisgyerekként még mindannyian jól ismertünk: az egyén csak önmagáért felelős, felhőtlenül szabad létezését. Ez biztosítja neki azt, hogy nyilatkozatai, megállapításai is az önálló, („szabadúszóként éltem, nem voltam tagja soha egyetlen szerkesztőségnek sem… alkatilag is hordozom magamban a kívülállás inklinációit…”- vallja önmagáról), magáníró (Szőcs István: A magáníró – Igaz Szóban megjelent cikke Bodor Ádámról) független álláspontját képviselje.
A börtönből szabadulva, ahol 11 centivel nőtt a magassága (16 évesen került be!) gyári munkásként dolgozott, esti munkáslíceumban szerzett érettségit, majd a teológia mellett döntött, más fakultások nem jöhettek szóba. Nem készült lelkésznek, a humán tudományok érdekelték mindig, és itt még a lenini értelmezéstől mentesen oktatták a történelmi, filozófiai diszciplínákat. Szellemi menedékhelynek tartotta, ahol még a nagy hírű professzorokat hallgathatta, akik felvilágosult, tudós polihisztorok voltak, imponáló, szerteágazó tudással, megragadva egyéniségük kisugárzásával a környezetükbe tévedt még érzéketlen tuskókat is – ahogy írja Bodor Ádám. „Előadásaik során óriásit tágult a világ, megnyíltak számomra a gondolkodás addig ismeretlen dimenziói (Nagy András, Maksay Albert, Juhász István). Nagy András, az Ószövetség professzora képes volt egyetlen ige különböző alakjairól órákon át beszélni, valamennyi lehetséges jelentését és azok további összefüggéseit elemezni, értelmezni. Egy-egy ősi gyökszó vándorlását követve egyik nyelvből a másikba, körbejárta az egész közel-keleti térséget a Nílustól a Tigris és Eufrátesz vidékéig, Ninivéig, Babilonig, közben oda-odavillantott az ókori művelődés napjainkig fénylő relikviáira, míg végül megállapodott anyanyelvi szókincsünk egy-egy darabjánál, egyszer csak már egy filológiai fejtegetés kellős közepén találtuk magunkat. … megérintett az a varázslatos légkör, ami ezeknek a hallatlanul sűrű és telített nyelveknek a történelmi környezetéből áradt. … termékenyítő szellemét máig érzem munkálkodni gondolkodásomban, életszemléletemben. … megannyi pozitívum dacára, kételkedő ember maradtam.” Levéltárnok volt, másoló-fordító irodában is dolgozott, ekkor kezdte megírni első novelláit 1965-ben, amik sorra meg is jelentek.
Budapestre költözésével kapcsolatban mondja, arra a kérdésre, hogyan érzi magát ebben az irodalomban:
„Én egy kicsit későn kerültem ide, ezért most már egy kicsit inkább csak vendégként. Talán nem is vagyok benne egészen. Az irodalomban benne lenni tény kérdése, nem az érzelmeké. És nem is tudom pontosan, hogy az irodalomban való jelenlét miből áll. Abból-e, hogy én miket írok, vagy inkább abból, hogy kik azok, akik maguk közé fogadnak. Nem annyira az elvontabb irodalomra, mint az irodalmi életre gondolok most. Bizonyára kényes kérdéssel kerülne szembe, ha lenne személyisége, maga az irodalom is, ha saját megragadására törekednék, hiszen mindmáig nem mindig bír szuverén módon kilépni a politika árnyékából, de még a közírás sémáitól sem eltávolodni, inkább enged a közhelyes szemléletnek, felületes értékrendnek, mintegy beletörődve azokba a hierarchikus viszonyokba, amelyeket a hatalom és a média ráerőszakol. Akkor meg kicsoda-micsoda ő?… Én már alkatomnál fogva is alkalmatlan vagyok, hogy olyan nagyon benne érezzem magam valamiben, íróként akár éppen az irodalomban is – ez része mind a mérsékletnek, mind a szuverenitásnak. Ahogyan annak idején otthon Erdélyben sem éreztem magam benne nagyon, én ott is kilógtam a sorból. Ettől én még magyar író vagyok.”
A börtön szaga 2001-es megjelenése óta eltelt majd húsz év, s a mostani állapotokat látva arra kell gondolnom, az ilyen jellegű vallomásoknak hatásuk van, befolyásolják a történelem, társadalom alakulását. Valamennyire.
Ha meg is változott, át is formálódtak a helyszínek, más ruhát öltöttek az utcák, épületek, új rendeltetést kaptak – felismerni a felszín alatt a régi illatát. Még. Ezért is jó elolvasni Bodor Ádám és Balla Zsófia könyvét, mert egy olyan korszakra nyújtanak belátást, ami közelmúltunk és közeljövőnkre meghatározó jelentőséggel bírt. Egyrészt úgy mutat be, ahogy csak az tud, akinek kellő antennái, bátorsága és élethez való különleges képessége van, másrészt pont úgy és annyira kíváncsi, ami ezeket a válaszokat íratja meg a novellista-regényíróval. Úgy érezteti egy korszak, egy hely illatát, ahogyan talán még a film se képes bemutatni. Hozzáadhatjuk a levegő saját emlékeinkben terjengő ízét, a félelmek, belénk ivódott óvatosság szagát, személyes élményeink nehezen, vagy alig visszaidézhető képeit. Én kolozsvári és erdélyi magyarként hálás vagyok Balla Zsófia kérdéseiért és Bodor Ádámnak ezért a vallomásért. Múltja, helyszínei sokunk otthona, helyszínei is. A börtön kivételével – az én helyszíneim is, ott vagyok, ott jártam-éltem, ahol ő. Ez az én történetem is, ha nem is éltem át mindent, megismerhetem ebből a velem párhuzamosan zajló történéseket, életfolyamatokat, helyzeteket – ami kitágítja az én visszamenőleges látóköröm is, hogy ilyen szépen fejezzem ki a dolgok tudatlansága felőli állapotomat.
Ajánlom mindannyiunknak, akik ebbe a körbe beleférnek.

Nászta Katalin

2019. szeptember 10.

Szóljon hozzá!