Gyalogúton Zanglába (9)

Figyelmesen elolvasom naponta a Pengő Zoltán útibeszámolóihoz fűzött olvasói megjegyzéseket, kérdéseket, véleményeket. Már-már egyöntetű a lelkesedés, az egyetértés, hogy ilyen gesztusokra szükség van önbecsülésünk végett; némi irigység is kiolvasható a kommentekből, hiszen magam is szívesen lennék a gyalogutat megtevő riporter helyében, de azt is belátom, hogy itthonról követni az utazókat fölötte kényelmes és kockázatmentes – sokszor elég, ha a gondolat száguld s teszi meg helyettünk a szükséges lépéseket.
A kommentek között az egyik nap feltűnt egy klasszikus vers is: Áprily Lajos: A zarándok c. költeménye, amit tanulságai végett itt is szívesen megosztunk olvasóinkkal. Pár napja a Káfén olvashatták Kacsó Sándor Enyedi tél c. versét, mely szintén a nagy utazó emlékét idézi.
A továbbiakban újabbakkal is jelentkezünk. (CsG)

Áprily Lajos: A zarándok

Kőrösi Csoma Sándor emlékének

1.

Én láttam őt a városvég felett
indulni könnyű bottal, egymagában.
Ott ültem fenn az erdőszéli domb
galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még,
aztán a fényben nőtt a tér naponta.
Tekintetem büszkén utána nyúlt,
amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,
s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.
Nyugati ködben messze elmaradt
a nagy lázakba zsibbadt Európa.

S még mindig ment és óriásira nőtt:
égő zarándok, vakmerő apostol.
Míg elnyelte a magasság s a csend:
Himalája, a roppant kőkolostor.

2.

Én láttam őt, amikor útra ment,
s láttam a dardzsilingi szalmaágyon.
Nagy, látomásos szemmel hogy futott
hazafelé az irtó pusztaságban.

Zengő szelekben, vad vizek felett
lihegve lábalt mindig új oromra.
Számum ragadta: forró szomjúság,
míg rálelt városára. Városomra.

Tűzzel kivert száján a régi szó,
a visszahívó föld zenéje égett.
Ó, idegenül hallgatók hogyan
érthették volna ezt a lázbeszédet?

Késő dicsőség szent révületét,
s a mámortalan, tompa szót: Hiába…
Az óriást, aki lobogva hullt
a felséges magyar tragédiába.

1934

2019. szeptember 10.

Szóljon hozzá!