Görgey Artúr

Egy német újságíró felkereste a minap Görgey Artúrt, s érdekes, sőt részben szenzációs cikkben referál a Frankfurter Zeitung ma érkezett számának a tárcarovatában. A beszélgetés során Görgey nem egy erőteljes mozdulattal is bizonyságát adta annak, hogy még csudálatosan „jól bírja magát”.
— Azt hallom — mondta a német újságíró —, hogy tábornok úr nagyon könnyelmű, s télidőben nyitott ablaknál esik túl a hideg fürdőjén?
— Miért ne! — felelt Görgey. — Elbírom… Olykor mulatok is az orvosokon, ha nem ismerik ki magukat nálam… Most már százötven évet adnak nekem…
— Mindenesetre élnie kell addig, amíg első szobrát föl nem állítják odalenn a Duna-parton.
(A beszélgetés Görgey István volt közjegyző lakásán — a Mária Valéria-utcában — folyt le.)
— Ugyan! Minek a szobor nekem! Kötelességet teljesítettem.
— De Kossuthnak, az idősebbnek… Már vagy száz szobra van az országban.
— Meg is érdemelte minden gyöngéje mellett. Az ország sokat köszönhet neki.
— De ön nem. Egyszóval véget vethetett volna a hazug legendának, amely a tábornok úr körül támadt. De sírba ment vele.
— Mit akar?! Hatvan évvel ezelőtt a nemzetnek szüksége volt a legendára, hogy az életereje, bátorsága össze ne roppanjon. Hisz a népek: gyermekek. Árulókra is van szükségük, hogy akkor is bízzanak a győzhetetlenségükben, ha a sors ellenük fordult. És a kormányzó annál magasabbra nőtt, egészen az emberfölöttibe —, minél mélyebbre jutott a tévedésében. Mégis csak nemzeti géniusz volt… És én egy katona, aki megtette kötelességét, s egy ember, akivel igazságtalanság történt. Azért még nem jár ki egy szobor.
— Az utókor másképp fog ítélni.
— Teheti… Nekem elég, amit megértem. Hát persze ugyancsak sokáig tartott, amíg az igazság kiderült.
— És ön viselte a keresztjét törhetetlenül.
— Nem volt könnyű, az igaz. De élek, sőt még tovább is élni akarok.
A német újságíró ezután nagy melegséggel beszél még Görgeyről, és konstatálja, hogy Magyarországon már senki sem veszi komolyan az árulás legendáját, sőt százan-ezren szégyenkeznek miatta. A tábornok pedig túléli összes ellenségeit, rágalmazóit, s aranyos estfény sugározza be aggkorát…

Délmagyarország, 1912-01-14.