Egy ideje divatba jött a bakancslista,
persze csak egy „bizonyos” kor után,
hogy lássa a világ: még mindig tudok,
még sok minden lehet idelent –
magam felé pedig, hogy azértis
kicsikarok még egyet s mást ADDIG,
ami imígyen még nyújtható is kicsit
a nyitott szemű álmodozással…
Amerikai filmekben láttam, hogy
pontokba szedve szokás ilyenkor
ejtőernyővel leugrani tízezer méter magasból,
mert hogy már mindegy, ott fenn a levegőben,
vagy „ágyban párnák közt halni meg”* –
aztán (újabb pontként) megmászni
egy nyolcezer méter feletti csúcsot,
hogy valamelyik dédunokám elmondhassa,
ott vagyok teljesen épen egy jégtömbben
valahol a himaláján, mint egy kihívás
a jövő felfedezőinek, mert ugye volt merszem
ezt választani ágy helyett –
persze van, akinek olyan hosszú a listája,
hogy a halál nem győzi kivárni a végét,
ezért tenném fel elsőnek Dardzsilinget,
nehogy kifussak az időből
vagy az idő ne fusson el nélkülem,
szóval nekem ez lenne a legfontosabb: elmenni a SZÉKELYHEZ,
felmérni még ez életben az Ő távolságait mai léptékkel:
hány lépés lehetett a magyar a szanszkrittől,
de még az angoltól is, abban az elnyűtt bakancsban,
hány miatyánknyinak bizonyult a hit Enyedtől Zangláig,
a teán és jakvajon átvacogott magasságokig?
Képes lennék csupasz kézzel feltartóztatni a kaszát,
áldozati ajándékot vinni Bhagavan Buddhának:
legalább amíg levehetném kalapom a kereszt tövében,
legalább amig kiszórnám zsebemből az erdélyi földet,
addig kegyelmezzen nekem
és persze Dardzsilingnek.

*Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet
Forrás: Megjelent az Art’húr Irodalmi Kávéház oldalán, 2019. július 28-án