Gazdamulatságnak nézném, halotti tor kizárt, mert erdélyi gyászebéden nem, vagy ritkán csujogtatnak az asszonyok, teraszon terítve citromsárga ernyők alatt, mert ernyők alá jön felmentő fuvallat, amikor az ember azt gondolja, nincs tovább, tarkóhoz kap, szívéhez nyúl, de a holnapi hajnal igazolja, az égvilágon semmi baj, százharminchét per nyolcvankettő a vérnyomás, úgyhogy meg kellett volna inni azt a pohár bort, a rohadt életbe, hogy jobban lássunk bele a dolgokba, mert magaslat felől nézve semmi különleges, bár közelről már másként fest a vendégség, mi van itt, mintha többféle népbetegség szemléltetése lenne a cél, de éppen ilyenkor nem jut senkinek eszébe semmiféle népbetegség, attól ilyen emelkedett a hangulat, az ember ilyenkor elnyom gátlást, önkontrollt, akárhogy is nézem, sor, egyenként másfél mázsát simán megütő asszony fészkelődik lágyultan, kilós aranynyakláncokkal a nyakukban, aha, értem, mintha érteném, és szinte kizárólag karó vékony férjekkel megint csak a nyakukban, pedig nélkülük is jól ellenének ezek az asszonyok, mert szemből nagy komor, szálkás tekintetek nyomják agyon a szabadságvágy legelemibb ösztöneit, ilyen egy erdélyi kép, ha filmezzük, a férfiak nem mondják, csak jeleznek, jó, ha a fehérnép visszafogja magát és nem csujogtat, vagy ha muszáj, hadd kezdje más, van más megoldás, találékonyak ezek a férfiak, táncra kérik az asszonyokat, nehéz a fehérnépnek, ha karóhosszú karok nyugszanak vállukon, meghasadt bőrkeményedések lógnak a semmibe, férfiak fülében a kaszagépek tegnapi hangjai, az asszonyokra fentről néznek szomorú tekintetek, mint a sápadt hold, félhold, címerhold, mondanám, nem tudom mi van, amikor a férfiúi bánatnak nyoma se kellene legyen, tán suták, esetlenek ezek a férfiak, majd benzingőz oldja fel a Hargitán túli nyergekben, látom, ha van koma és kománé, oldódnak az arcok, a kemény férfiúi arcok lazulnak, mint ázott hám az iga alatt, tényleg, hámarcúak ezek a férfiak, kemény szíjakkal összefűzve, mezítlábas asszony járja dagadt bokával, egészen jól tapad a műmárványon, aranyfoga villan, azt gondolnánk, ilyen egy áramingadozás, karó vékony, toronymagas férfi nézi az asszony blúzának köríves dekoltázsát, méretileg majdnem fél mosdótál, belelát, súlyosan rengő színtiszta fehérség, meglehetősen elüt a többi asszonytól, majdnem hogy városias, a toronymagas férfi nem városias, zöld füvet táncoltat ajkai közt, a beton repedéséből tépi magának, hajnalban indul el a nép, a férfiak bontanak asztalt szokatlanul, az asszonyok nézik a sok megmaradó tésztát, a férfiak megint csak komoran a pohárban maradt borokat bámulják, emelgetnék eresen duzzadt kezüket, de elmenőben ilyent nem szabad, toronymagas emberünk nézi a repedést, már nincs miért szál füvet tépni, hogy tegye a szájába, a tegnapi fűszál a mellényzsebben fonnyad.