(Toulouse-Lautrec festménye alá)

Ez nem a prostitúció maszatos kirakata,
hanem védőbeszéd
a kor által kitermelt
és megvetett elítéltekért –
vallomás a züllés mocska alól
kivillanó galambfehér lélekről,
szelid színekkel visító
sötét mélységek
és komor zugokban lappangó
gyermeki félénkségek –

az a ritka pillanat,
mikor az aszott bőr,
az elkínzott mosoly
a vászon szentélyébe lép,
és ettől kezdve
a keresetlen, részeg mozdulatot
is birtokába veszi a mű,
szentségébe fogadja
az örökkévalóság –

ez olyan sík,
ahol a csontjáig kihasznált SENKI
csak egy nő a sok közül,
egyetlen ecsetvonás sem komprommitálja,
egyetlen becsempészett,
közönséges tárgy sem árulkodik
megvetett státuszáról,
úgy áll csöndes merengésben,
mint sokgyermekes anya
a konyha díszletében
és a MŰ – életében először –
EMBERRÉ emeli.