A búcsúzó napjaimon rosszkedvű és szomorú szoktam lenni. Riviérai napjaim cikádaszárnyon teltek, színesen és gyorsan, rapszodikusan és hangulatosan. Örömmel tapasztaltam, hogy hibátlan a hangulatom berögződéseimmel ellentétben. Mindenképp szerepe volt ebben annak a jól időzített „pufferzónának” is, amit a riviéráról való távozásom és a hazautazásom közé iktattam be utolsó pillanatban, ide való indulásom előtt. Így nem az járt a fejemben, hogy elhagyom Olaszországot, hanem hogy másnap kerékpárra pattanhatok majd Cremában, valahol Észak-Olaszországban, és körbebringázhatom a jólismert környékeket.
Búcsúmnak Bordigherától azonban meg szerettem volna adni a magam módját. És ez pontosan a habitus-pontokhoz kötődött elsősorban. Egy csokorba összegyűjteni a legnagyobb öröm-pillanatokat, összekötni a boldogság-pontokat, hogy mint egy folyamatos örömmámor a szerelmi aktus végén elhozza a beteljesülés érzését. Annyira jól ismertem már Bordigherát és a magam viszonyát is Bordigherával, hogy tudtam, hogyan tudom leghosszabban és legintenzívebben kitartani ezt a búcsú-örömmámort. Akkor tanultam meg ezeknek a boldogság-momentumoknak a legmélyebb átélését és kiterjesztését önmagamban, amikor Amerikába kiköltözve egyszer s mindenkorra felhagytam a szokásos, mindennapos kompromisszumoknak való megfeleléssel. Rájöttem ugyanis akkor, hogy a személyes boldogságom mindennél fontosabb. Ha ez csak ideig-óráig is tart, sokkal messzebbre visz aztán, mint egy megalkuvás súlya alatt született viszonylagos semmilyenség. Nem Amerika hozta ezt ki belőlem, hanem éppen az ellenállásom Amerika felszínes sekélyessége ellen.
A sziklán ülve a kék tenger fehéresen mosolygó csapkodásainak ölelését figyeltem a kövek körül, s ha felemeltem a tekintetem, a távoli Alpok napfényben fürdő kontúrján pihentettem meg szemem. A hátam mögé, a hegyre is felfutott a tekintetem, a Mostaccini-villához a Monet-kilátó elárvult – immár nagyon privát – tornyáig, és tudtam, ma mégegyszer felmegyek a cikádáktól közelebbről is elbúcsúzni. Nem volt kérdéses, hogy a sziklán való reggeli tanyázást követően a Barettoban kötök ki. Maurizio gesztusa bennem élt, amióta csak elhagytam legutóbb Bordigherát. Bár nem sok esélyt adtam annak, hogy a vézna pincérfiú azóta is ott szolgálja fel a Ruffinót. Talán csak, mert nem szerettem volna csalódást okozni ezen a napon magamnak semmiben. Úgy gondoltam, kihasználom az ingyenes talpmasszázs lehetőségét a bordigherai plázs kavicsos szőnyegén, és csak a promenád lépcsőjéhez visszaérve húztam vissza a cipőt. A Baretto teraszán csak néhány asztalnál ültek, jobbára idősebb helyiek. Újságot olvastak, kóstolgatták az apró csészéből a kávét és néha belefeledkeztek a tenger látványába. Narancssárga trikóban és a reggeli nyirkos levegőre tekintettel egy mellényben futkosott ki-be a pincér. Nem Maurizio volt, ezt mindjárt láttam, hanem egy jó kiállású férfi. Mikor közelebb értem, tűnt csak fel, hogy… De hisz ez ismerős! Giuseppe volt az, a báros, aki tavaly Maurizio gondoskodásába ajánlott, miután a Ruffino körüli eszmecserénket megejtettük. Később még mogyoróstálat is küldött nekem a pincérrel, csillogó fehéren mosolyogva a bár mögül, mikor odafordultam tekintetemmel megköszönni.
– Ehiiiii, mio caro! – kiáltottam fel örömtől sugárzó arccal, mikor a bárpulthoz értem. Ő is épp visszaért, miután kivitt néhány rendelést, és tisztában voltam, hogy butaság lenne azt hinnem, emlékszik rám egy év távlatából. De a felkiáltás bennem örömöt okozott s a visszatérés boldogságát egy helyre, ahol egyszer már boldog voltam. Másrészt pedig az ilyenféle közeledés bárhol a világon és bármilyen személyzethez – ma már tudom – nem lehet melléfogás. Legtöbb esetben a kiszolgálás minőségének magasságait is jelentősen megemeli egy eféle gesztus. A kékszemű fehéret mosolygott rám, miközben a tálcát a pultra tette, és kezet fogtunk.
– Come stai, mio amico? Come sta mio bello Maurizio? (Hogy vagy barátom? Hogy van az én szép Maurizióm?)
Akkorát nevetett, hogy meg kellett támasztania a pultot.
– Il tuo bello Maurizio…hahaha… sta molto bene, grazie! (A te gyönyörű Mauriziód… hahaha… nagyon jól van, köszi!)
Nem értettem, miért nevetett, ki tudja, milyen összefüggések adódnak Maurizio szépsége s a mai reggel között, mindenesetre reméltem, erre is fény derül később. Bár, sajnáltam, hogy a fiú nincs ott, ugyanakkor nagyon örültem most Giuseppének.
– Un caffè doppio con un po’ di latte, per piacere, Giuseppe. (Egy eszpresszót csepp tejjel, kérem szépen, Giuseppe…)
Egy pillanatra megtorpant, igyekezett megérteni az idegen akcentussal elmondott rendelésem, majd a bárpult mögé állva elkezdte lepréselni a presszógépből a kávét nekem, majd sandán rámnézett:
– Maurizio… Il tuo bello Maurizio, no? (Maurizio… A te gyönyörű Mauriziód, nemde?) – és kérdően nézett rám, karjával magafelé intve színpadiasan hamiskásan mosolyogva teljes fogsorával, amit én nem értettem, de mivel tudtam, ezzel már nem lehet melléfogni, hevesen helyeselni kezdtem:
– Sì, sì, sì… il mio bellissimo. (Igen, igen, igen… az én legszebbem)
Ezek szerint itt van amaz is, csak nem láttam még, és egyszer majd előbukkan s kihozza majd nekem a kávét, gondoltam, és leültem egy a tengerre néző asztalhoz. Giuseppe intett, hogy majd jön a kávé is azonnal. Meglepetésemre azonban Maurizio nem bukkant elő, ő hozta ki a kávét és kuncogva letette.
– Che cosa…? (Na, mi van…?) – és én is nevettem – Dov’è il bello? (Hol a szépség?)
– Anche un altro?… (Egy másik is??) – kerekedett ki a szeme, és göndören kacagott.
– Maurizio…
– Sì.
– Mau-ri-zio – taglaltam, mintha ő nem értene olaszul.
– Pron-to.
– Tu non sei Maurizio! (Te nem vagy Maurizio)
– Ma sì, io sono Maurizio, lo so per certo. (De én vagyok, biztosan tudom) Il tuo bello, hahaha. (A te legszebbed) –tette hozzá kuncogva.
Innen már angolul folytattam, hogy kibogozhassam a szálakat, amelyek ehhez a vicces kora délelőtti gabalyodáshoz vezettek. És elmondtam, hogy a pincérfiú nekem a Maurizio, aki tavaly a bort hozta ki ahhoz az asztalhoz a sarokban egy nyári délutánon, és ő pedig Giuseppe, ugyebár, a szépmosolyú, na jó, szintén bellissimo báros, aki mogyoróstálat küldött nekem. Hangosan nevetett, s miközben letette a tálcát az asztailomra, a fejét csóválta:
– Nem, nem, nem… Maurizio én vagyok, a délutáni pincér pedig Giuseppe, aki bejár a nagy forgalom idején segíteni az esti órákban…

– És akkor te mindvégig Maurizio voltál, ő pedig Giuseppe???! – nyekeregtem ki az értelmetlen kérdést, amitől ő még jobban nevetett, és bólintott, hogy valahogy úgy.
Magamra hagyott a kávémmal, majd később, miután a szomszédos asztalnál ülő idős hölgynek is kivitte a feketét, és meghalgatta annak is a mondandóját érdeklődéssel és végtelen türelemmel, visszatért mellém, és kérte, mondjam már el, mitől maradt nekem az a „bellissimo Maurizio” olyan emlékezetes, én pedig feltártam előtte a gesztus titkát, ami megragadt bennem, s ami akkor hazáig kísért Bordigheráról New Yorkig.
– Maurizio-gesztusa? – kérdezte meglepve.
Semmiség, jeleztem, egyszerű kis jelzés, de jókor, jó helyen. Ezekből az apróságokból építjük fel emlékvárainkat, meséinket, magyarázom. Akkor most ezek után ő ezt a gesztust elteheti-e magáénak, ha már róla kereszteltem el – még hogyha véletlenül is? Ha kell, hoz egy reggeli pohár Ruffinót is nekem az ügy előmozdítása érdekében.
– Az megvesztegetés lenne – tiltakoztam kacagva – majd máskor hozzon bort. De a ma reggel után minden további nélkül jogot formálhat a gesztusra, és jelképesen megmutattam neki.
Eltávozóban láttam még. Addigra begyűltek a reggeli kávézók a teraszra, Maurizionak meg gyorsabban kellett a presszógép karjait húzogatni. Odaintettem neki, és ő utánam kiálott:
– Ciao! Ciao!… Ciao, bello! Ahhhahahaha! – és az öklével szíve fölé kalapácsot mutatva, az immár jogosan birtokolt Maurizio-gezstusával eresztett utamra.
A Garibaldi téren a piac felé közelítettem. A könyvesboltban éppen nyitottak. Az ajtón egy nagy plakát hirdette az olasz regényt, ami meghódította a világot: „I leoni di Sicilia” (Szicília oroszlánjai), mellette „Deutsche Bűcher” és „English Books” felirat is hirdette a megfelelő zászlókkal rajta, hogy bárkit szívesen látnak itt, bárkinek érdemes bekukkantani a boltba, ahová Elio is rendelte könyveit, amelyek világában oly sokszor a Monet-kilátó magányában merült el. Élveztem mindig ezt a bolt- és vendéglősort itt a kis téren, ahol a másik Piave emlékmű található éppen a piaccal szemben a buszmegállónál, mert hangulatosak voltak kinézetre, és volt egy közös titkuk: nemcsak a térre, hanem a túloldalról a főútra is nyíltak. A belvárosi templomnál elágazó utak ezt a kis szigetet közrezárva adták meg a lehetőséget ezeknek a helyiségeknek, hogy mindkét oldalból bejárhatóak, azaz átjárhatóak legyenek.
A piac bejáratánál két férfi táblázott, egy meg kibicelt az asztal mellett. Mindhárman söröztek. Olyasmi jóféle öregek voltak, akiknek immár nem sok sürgős dolga akad az élet hétköznapjaiban, semmint takarékon megélni a mindennapokat. Voltak évek, amikor irígykedve néztem, valahová, valamelyik fontos dolgom után sietve ezeket, ma meg már mind nagyobb szkepticizmussal gondolok erre vissza. Minél közelebb kerül az ember ahhoz a korhoz, amikor az élet nagy meglepetéseket már nem tartogat számára, annál kevésbé tekint izgalommal egy ilyen békés élet tét nélküli ígéretei és kora reggeli táblázásai felé.
Friss gyümölcsöt vettem magamhoz, és elindultam a Piazza Di Amicis lépcsőin fel a Marabuttóra. A háborús emlékmű melletti padokon most nem ült senki, és az egész téren csak a cikádák zakatolása és a szökőkút csobogása jelentett hangokat, s egy-egy ritkán, a Via dei Colli irányába kapaszkodó autó. A delelőre járó nap ekkor már éreztette erejét, jó volt a Cape Pinetta árnyas fáinak hűvösében megpihenni, a kútnál az arcomat felfrissítettem, és a barackot is megmostam. A távolba, a városra és a tengerpart hosszan hajló vonalára néző külső padra ültem, és a gyümölccsel szomjamat oltva tekintetemmel ismét bejártam az egészet Nizzától Monte Carlón keresztül, Mentonon és Ventimiglián át Sant’Ampelio kápolnájáig. Ha a Ventimiglia fölé magasodó hegyre néztem, bár nem is láttam, tudtam, hogy valahol ott feszít San Giacomo kistemploma, meg hogy egy zöld spalettás ablak jázminillatú reggeli derűjében, most is minden bizonnyal ott napozik a fekete cica a párkányon.
A sétány végén a három városvéd: Butafoegu, Tiralogni és Cagastrasse – sosem tudtam igazából melyik melyik az ágyúk közül. Keveset időztem el mellettük, inkább a park trópusi növénycsodákkal buján benőtt ösvényein mentem tovább le, majd még fennebb, útközben egy sirály engedelmével ismét friss vizet locsolva a fejemre a kútból, és egy centessel fogadalmat téve a szökőkútnak is a visszatérésre. Egy óriás aloe karvastagságnyi levelén egy éles tárggyal bevésett és beleszáradt írást vettem észre: Hungary. Milyen sötét világok élhetnek egy olyan ember lelkében, aki eljut ide, és egyéb maradandót sem tud alkotni. Bordighera, aki ismerte a királynét, Garniert, Marianit, Monet-t, és Acimannek köszönhetően ismerheti Eliot és Olivert is, minden bizonnyal eltekint az ilyesforma primitív gyarlóságok felett. Csak mi, időhöz és frusztrációinkhoz kötött emberek bosszankodunk ezen ideig-óráig. Netán még az is megfordul a lelkünkben, hogy valamiért magunknak is kell ezek miatt szégyenkeznünk.
A rövid reggeli tengerparti elmélkedésnek indult sétám immár magasan delelőn túl járt, és lényegében strandnadrágban voltam még mindig, de úgy gondoltam, csak annyi időre felszaladok az óvárosi kis térre, hogy megmártózzam a déli hangulatában. Ilyenkor mindig ez van: sorra kerülnek elő bennem ezek a „holnap ilyenkor már” pillanatok, és noha tisztában vagyok vele, mennyire badarság, s azzal is, mennyire kártékony is lehet saját hangulatomra nézve, mégis megadom magam nekik. Hogy mennyi mindent nem élhetek már meg ugyanebben az órában ugyanitt, vagy ugyanott. Persze, hogy majd este is felfutok a piazzettára, sőt, azt is elterveztem, ott vacsorázom ma este. De délben felmenni ma teljesen más, mivel holnap már nem tehetem meg. Engedek, hisz tudom, másik oldalról meg egyértelműen az élmény elmélyítését fogja bennem szolgálni, azt az italt, amit egyszer teljes bizonyossággal meg fogok szomjazni valahol, távol innen térben és időben. Nagyon távol.
Alkonyatkor a Monet-kilátón szerettem volna lenni. Mikor késő délutánba hajlott a nap, és uzsonna gyanánt egy szelet sárgabarackos pitét magamhoz vettem, elindultam a villasoron a lakásomtól felfelé a Via Romana irányába, az immár ismerős turistaösvény felé, ami a meredek rövidítés a Via dei Collira. Már nem fulladtam ki annyira a lépcsőkön, és nem is kellett semmi újat felfedeznem, csak élveznem a napnyugta aznap este is képrázatos szín-játékát. Az óváros képe a harangtoronnyal a közepén, az élő Monet-festmény jobbra a vállam fölött bontakozott ki, amint lépkedtem mind magasabbra. Ismertem korábbi fotózásaim emlékei nyomán már azt a lépcsőfokot is, ahonnan a legtökéletesebb a panoráma. Balra még nem akartam nézni, a monacoi kanyar kitárulkozó látványát akkorra hagytam, mikor felértem az útra és elindultam a Monet’s Berm felé. Előttem a Torre dei Mostaccini, s az U alakú völgyön túl pedig már búcsúzott a nap. Békakuruttyolástól és cikádazizegéstől volt hangos a domboldal. Az esti madarak még cserfeltek, de sorra tünedeztek el, s adták át helyüket a tücsköknek és a többi hangos zenélőnek. Mintha sok éve elveszített baloldali hallásomat is visszanyertem volna egy pillanatra, olyan összhangban hallottam minen irányból a természet eme csodálatos zenegését. A tenger kéklő, de sötétedő látványa felidézte bennem a nem hallható hullámverés esti susogását, ezzel színezve ezt a szép esti szimfóniát. A völgy s a város fölött egy padon telepedtem le odébb, és tudtam, hogy én innen már soha nem mehetek végleg el. Ez a soha segített elveszíteni az időérzékemet, lassan alkonyodott, de már jócskán sötétedett, és mint a nyári esték szentjánosbogarai, feltünedeztek a csillagok az égen s a városon is.
Egy autó zavart fel időtlen ábrándozásomból, és egy idős pár sétált ki a szirtre, fényképezni próbáltak, de a kép csak nem akart olyan lenni, amilyennek az úriember eltervezte. Állvánnyal sikerülni fog, szólaltam meg, mikor köszönés gyanánt felém biccentettek, csalódottan az autó felé somfordálva, hogy a nagy esti panoráma csak egy nagy elmosódott izé lett a márkás fényképezőgép kijelzőjén.
– Nincs nekem olyan… – mondta rezignáltam a férfi.
– Meg fényképezni se nagyon tud – tette hozzá még rezignáltabban a nő.
– Kölcsön vehetik az enyémet – mondtam, s készségesen nyújtottam is, de hirtelen fagyos arccal meghőköltek.
– No, vegyék csak el, felszerelem maguknak a gépre…
Hirtelen keresztülfutott az agyamon, hogy én nem is tudom olaszul, hogyan kell mondani a kölcsönvételt. De akkor mit mondhattam nekik?!… Ekkor döbbentem rá, hogy az általam nem ismert szó helyett egy frissen tanult másik szót szúrtam be önkéntelenül a mondatba: noleggiare, azaz bérbe adás.
Mivel továbbra sem jutott eszmbe a kölcsön szó, csak kuncogtam magamban egyet, s kézjelekkel megnyugtattam őket, nem pénzért árulom az állványomat itt, a dombtetőn, és néhány fotós beállítást is megengedett így nekem a gépén a kicsit lazábbá vált öregúr. Egy mosoly az asszony száját is elhagyta végre:
– Legalább lesz egy jó fotónk is… – tette hozzá, mikor az urát a fotózkodás után betuszakolta az autóba.
Levigyenek? Intettem, hogy hálás vagyok, de nem, sétálni fogok. Tudok-e valami jó helyet vacsorázni? Mondom, igen, és lemutattam az esti fényében pompázó haranglábra: La Piazzetta!
– A dopo!
A tavalyról jólismert macskaköves sikátorban – vonító házörzők kapun túli koncertje közepette szivárogtam le a Città Alta felé a Moreno-kertek alatt a Mariani villa mellett elhaladva. Későre járt, de szerettem volna elnyújtani magamban az est eme pillanatát, ami a piazzettával pontot tesz majd ennek az egész csodálatos időszaknak a végére a riviérán. S hogy ez minél később következzen be, újabb s újabb titkokat akartam még felkutatni az óváros labirintusaiban, mígnem már minden út, amit bebarangoltam, csak a templom előtti kis térre vezetett vissza.
Szinte üres volt a tér, a vendéglőhöz érve már csak azt láthattam, ahogyan a lakatot teszik az ajtóra. A trattoria a térre nyíló ajtaján szűrődött ki még fény, a fiú éppen a felmosóvödröt hozta ki, és az árkád alatt eltűnt a kút irányába. Mikor visszatért, vizes kezével simított a csillogó, fekete haján, a szemközti étterem óriási agyag virágcserepei mögül pedig előkerült régi barátom, a fekete macska, amelyik sok éjszakán volt unott szemlélője és olykor résztvevője is fotózásaimnak. Valahová igyekezett, semmiképp nem szerettem volna feltartani, csak ciccentettem egyet búcsúzás gyanánt, majd elindultam ellenkező irányban lefelé. A diszklóklubban az utolsó zeneszámot éppen befejezték, felhőkben hömpölyögtek motorbicikliik, autóik és kerékpárjaik felé a fiatalok. Hirtelen csend borult a tájra. A Marabutto széléről hallani lehett a tenger morajlását, a sós levegő kiült apró cseppek alakjában a bőrömre a karomon, a nyakamon, a fejemen, a lábamon… Alant épp előbukkant az utolsó genovai személyvonat, pár perces zakatolásával felverve a csendet. Majd mikor elhagyta az állomást, és a kattogás gyorsan távolodott, a hatalmat ismét átvették a cikádák és a tengerzúgás.

Forrás: Égből kapott mesék