(Reflexiók)

Valóság vagy világ? A kérdés buktatókkal tele.
A valóság Isten öltözéke, a hegyek, völgyek, vízmosások:
ráncok, melyeket az idő, a tér állandó szele
gyűr reá. Inge: mit fölnézve látok:
szélben lengő égbolt, láthatár-övre hulló
kékség… éjjel pedig csillagok milliárdja
mélysötét selyemszöveten ösvényeit mintázza,
amelyeken a végtelen távokat atomtól atomig végigjárta…
Arcát nem látom, s ezért a tükör a hibás.
Tükörbe kell néznem, hogy valamiképp lássam.
Ő mondja: tükre vagyok. Nincs ennél nagyobb kihívás!
Maszatol a gondolat s rövidlátó, görbe vágyak…

A világ az emberiség, maga az ember,
bűnbe esett nyugtalan vándor,
kinek célja van, legyen ő szakács vagy nepper:
próbálják újrateremteni azt az édeni világot.
Ki tagadásba öltözik, ki hitet ölt magára,
fázik anyaszült meztelen a lélek,
s a test is öltözik, Isten palástja
nem tabu, jut belőle mindenki testének;
nem fogyó anyag, mindenütt föllelhető,
és testre szabja az emberi elme,
belőle készül az ing, zakó, háztető –
ruhánk mindez, s még mi minden! Isteni kelme…

Valóság s világ könnyen összemosható,
mint forma mindkettő az elme költeménye,
Istennek meg, kit csak magamban s benned láthatok,
csupa korom, krikszkraksz, maszat a tükörképe…
Nem csoda hát, hogy nem szeretik Istent,
amennyire egymást, Őt annyira szeretjük,
tükrözött arca torzult, közömbös, vagy mindent
megengedő agg – a templompadban felejtjük.
Egyetlen tiszta felület maradt a tükrön:
aki vagyok, megmagyarázhatatlan szellemem,
ki látni akarja Őt, át maszaton, kárpit-vastag füstön,
itt, s majdan ott, hova nem lát el porból lett szemem…