Lokodi Imre: Egy szuszra / A csirkéről

Akárkivel lefekvő, telhetetlen nő ez a Budapest, rohanunk bele hajnaltájt, vagy inkább csak suhanunk, mint egy sóhajtás, Üllői út, széttárt lábszárak egyike, de nem mintha Budapest féllábú céda lenne, érszűkület, ilyesmi, s mint vérre járó szúnyogok, gépek villognak ereszkedés közben Ferihegy fölött, ó, ha itt laknék, mindennap elutaznék Nyugatra, Keletre, így legfeljebb a gólyák és vadkacsák vonulását nézem, leginkább Nyugatra mennék, hogy megmutassam Laurentiunak, a kismuncseli zavarodott emberünknek, merre van Nicaragua, mert ül a szerencsétlen a nyugati hegyekben, nézi a távolabbi Déva várát, mindennap újrakezdi a reményt, folyik a lába a nyomorultnak, lehet, kutyák elnyalják mind, meghal úgy, hogy nem látja a villogó gépeket, Nicaraguát, mindösszesen szétfoszló kondenzcsíkokat az égen, vele szemben én látok Boeingeket, előttem mocorog egy férfi, szájába szúrva zseblámpája, zöld fényben Cortazárt olvas, felteszi a kalapját, mert az üvegpalotán megmutatkoznak a nagy kék neonbetűk: Népliget, vagyis Székelyország 2, fontos hely ez a nemzetgazdaság szempontjából, mondja az álmos vécésnéni és tépegeti a számlákat, különösen fontos a hajnali órákban, ha nyit a pályaudvar, rohadt nagy a csomagom, és mindenkinek rohadt nagy csomagja görgőkön szalad valamerre, a bőröndök és a vécésnéni reszelős hangja ébreszti Budapestet, jesszusom, nem is igaz, nem lehet ez nő, ha nem látnám, hogy mégis, ott a népligeti aluljáróban, metró, ahol megveszem a hírlapokat, aprót adjak, mondja a lapárusító valahonnan nagyon magasból, mint mennybéli atyaisten, jó, akkor számítson hozzá egy folkMagazint, mondom valahonnan nagyon mélyről, nem tudom, hová nézzek, mindenesetre a hang irányából tájékozódnék, de nincs a hangnak forrása, mindenhol ott van, mint a világmindenség, erősen szeplős nő, copfban a haja, azt gondolom, tripla dobogón áll, hogy plafonmagasságból nézzen rám, apró bogárkára, mert bogárrá változom, amikor látom, hogy színes kígyó kúszik le a nő karján, tátott szájjal, marni készül a nő kézfején, lehet, ilyen kígyók vannak Nicaraguában, ahová készül kismuncseli emberünk, nem tudni miért oda, nem mondja, miért, de mi legyen a kint hagyott bőrönddel, valami folyadékot ereszt, a placcon fényesen végigfolyik, valaki odapisil, de nem, teljesen kizárt, miután a falak mellől szálig felszedik a hajléktalanokat, férfi mondja, kérem szépen, valakinek folyik a magzatvize, mentő sívít, de nem is, talán a katasztrófavédelem, megfagy a jövés-menés, lezárva az aluljáró, megérkeznek valami tűzszerészek, kerülgetik az elhagyott csomagot, svábbogár vagyok, rémülő csótány, menekülnék a fal felé, rámtapos egy Vuitton-cipő, percegek, mint valami finom, de továbbzúzható törmelék, úgyhogy én, letaposandó csótány már nem vehetek tudomást arról, hogy kiolvadó házicsirkét emelnek ki a tűzszerészek.

2019. szeptember 13.

Szóljon hozzá!