Pengő Zolinak ma kötelezően csuklania kellett, hiszen többízben is emlegették tíz napja megkezdett Kőrösi Sándor nyomdokaira tervezett gyalogútját. Az történt ugyanis, hogy a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár vendégül látta a Gyimesekben vakációzó dr. Kubassek János geográfust, tudománytörténészt, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum világjáró igazgatóját, akinek A Himalája magyar remetéje. Kőrösi Csoma Sándor életútja című munkája pár éve harmadik kiadásban jelent meg Magyarországon. A nagy tudású, sokfelé megfordult vendég népes közönség előtt idézte meg képes prezentációjában a 200 esztendővel ezelőtt végzetes útjára induló Csoma Sándor emberpróbáló vállalkozását. Egyben saját érdeklődésének ébredezéséről is tanulságos dolgokat mesélt, melyek könyvében is föllelhetők:
„Pestlőrinci gimnazistaként szegődtem Kőrösi Csoma Sándor nyomába. Az elmúlt évtizedekben felkerestem Csoma életútjának legfontosabb hazai és külföldi állomásait. A tanulmányai, felkészülése helyszínein szerzett élmények tükrében értettem meg kitartó küzdelmének igazi értelmét és páratlan áldozatvállalása valódi jelentőségét. Az első ilyen megragadó, egész életpályámra kiható, meghatározó élményt a székely származású földrajztudós, a hátizsákos világjáró karsztkutató, Balázs Dénes otthonában szereztem.
Tizenöt éves gimnazistaként a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat szakülésén találkoztam első ízben Balázs Dénes geográfussal, aki éppen akkor tért haza Pápua Új-Guineából. A távoli sziget mészkővidékeiről, barlangjairól és a sziget őslakóiról, a sűrű esőerdők rejtekeiben, törzsi viszonyok között élő pápuákról tartott vetített képes előadást. Mint lelkes természetjáró kisdiák és a barlangok szerelmese mentem el erre az emlékezetes ülésre.
A könyvei révén országos ismertségnek örvendő tudóst levélváltást követően érdligeti házában kerestem fel. Köztudott volt róla, hogy kevés pénzzel, de annál nagyobb szívóssággal és akaraterővel megáldva, itthon elképzelhetetlen kockázatokat vállalva magányosan járta be a Föld legeldugottabb szegleteit, hogy a mészkővidékek karsztjelenségeinek és barlangjainak a titkait kutassa. Akkoriban — állami támogatás híján — saját erőből szinte képtelenségnek és megvalósíthatatlannak tűnt egy ilyen vállalkozás kivitelezése, hiszen még a gondolatokat is igyekeztek megrendszabályozni és karámba terelni a túlbuzgó hivatalosságok.
S amikor a délkelet-ázsiai egzotikus maszkokban, furcsa szobrokban, Afrikát idéző néprajzi tárgyakban, a pápuák földjéről származó kőbaltákban, lándzsákban és sok-sok könyvben bővelkedő lakásban körülnéztem, Balázs Dénes íróasztala fölött markáns férfiarcot megjelenítő, nemes vonalú fametszetre esett a tekintetem.
Gy. Szabó Béla Kőrösi Csoma Sándor arcvonásait profilból megörökítő képe függött a falon. Beszélgetés közben megkérdeztem Balázs Dénest, hogy mi ad neki erőt ezekhez a veszélyes, magányos utazásokhoz, amikor fillérekkel a zsebében járja távoli kontinensek útjait?
Balázs Dénes Kőrösi Csorna Sándor portréjára mutatott, s röviden csak annyit válaszolt:
»Ennek a szegény, székely embernek a példája ad erőt! Magam is székely származású vagyok.«”
Kubassek János másnap a könyvtárban Kőrösiről szóló olvasmányt keresett. A könyvtáros Baktay Ervin világutazó A világ tetején című művét adta a kezébe. Így indult a nagy keletkutatóval való ismerkedés, amely még ma is tart.
A téma apropója elegendő volt ahhoz, hogy valaki a teremből rálérdezzen: mi a vélménye a földrajztudósnak, a nehéz útvonal alapos ismerőjének Pengő Zoltán erdélyi újságíró vállalkozásáról, aki e napokban indult el gyalogszerrel Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain…
Anélkül, hogy ünneprontó lett volna, dr. Kubassek János megjegyezte: „Mit is lehetne ilyenkor mondani? Lehetőleg térjen haza szerencsével, épségben! Ennél többet ember nem kívánhat!” Magamban igazat adtam neki, hiszen mindazok, akik a nagy utazó nyomdokaiba léptek az évtizedek folyamán, nem azért tették, hogy illetéktelen érdemeket szerezzenek az ő ürügyén, hanem az volt as céljuk, hogy felhívják a figyelmet Kőrösi Csoma Sándor emberi-etikai tartásának nagyságára, hogy erőt és ihletet merítsenek a két évszázados példából. Ennek viszont csak úgy van értelme, ha a megismételt zarándoklat pozitív tapasztalatait megosztjuk a nagyközönséggel, ha a példát éltetjük, nem pedig holmi negatív végkimenetellel övezzük.
Ezért aztán nem csoda, ha szorongó szívvel várjuk Pengő Zoltán minden egyes jelentkezését, mert szívből szeretnénk, ha útja sikeres lenne, ha tettre váltott egyéni kalandvágya mindannyiunkat lelkesítene. (CsG)

11. nap – szeptember 11.

Pengő Zoltán szerdai beszámolója gyalogútjáról: „Végre megérkeztem Bukarest vonzáskörzetébe, s két éjszakát ki sem mozdulok innen. Mintegy 445 ezer lépést tettem az elmúlt 11 nap alatt, szünnap nélkül, érzem a testemben felhalmozódott fáradtságot. Ma reggel az Impuls Rádiótól hívtak, élőben beszélgetett velem néhány percet a műsorvezető. Vagy egy óra múlva, az egyik faluban szembejön velem a postás, széles vigyorral rám köszön, aztán harsány hangon közli, tudja ám ki vagyok, hova tartok, hallotta az interjút a rádióban. Aztán észreveszem, hogy rendszeresen dudálnak rám autók, a másik sávból is, egynémely sofőr még integet is. Hiába na, nagy úr a média. Már Bukarest vonzáskörzetében járok, amikor megáll mellettem egy kocsi. Újabb rajongó, gondolom, egy jó belgyógyász kitapintaná, ahogy dagad a májam. A román rendszámú autóból tipikus roma arc néz ki rám, s tört angolsággal, de annál nagyobb beleéléssel magyarázza, hogy ő bizony török, akinek a cigányok minden pénzét ellopták, üzemanyagra sem maradt, s ha kisegítem, hálából nekem adja a gyűrűjét. Már húzza is le a vastag pecsétgyűrűt, aminek annyi köze lehet az aranyhoz, mint az aranyérnek. Ez most nem jött be neki, én meg azzal vigasztalom magam, hogy ha nem is ismertek fel, de legalább külföldinek néztek. Na jó, baleknek is, de legalább nem hagytam magam csőbe húzni… (a Maszol.ro nyomán)