Irodalmi arisztokrácia

Innen-onnan száz esztendeje lesz, amikor egy magyar író (Döbrentei Gábor) kritikusa (Bajza József) ellen egy arisztokrata (Dessewffy József gróf) háta mögé bújt. A bátor magyar kritikusnak azonban egy csöppet sem imponált, hogy az általa megtámadott író helyett az arisztokrata szállt ki ellene síkra, hanem — s akkor ehhez még bátorság kellett — így aposztrofálta az írót: „Azt hitte-e, hogy én a polgári világ mágnását a tudományok világában is mágnásnak fogom ismerni s…mihelyt ő hallatja szavát, én végkép elhallgatok?…Ott, hol az írói respublica kezdődik…nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedül okok, egyedül ész adnak elsőséget.”
Mennyi víz folyt le azóta a Tiszán, de még a Rajnán is, és íme, még mindig ott tartunk, hogy, magunkról nem is szólva, a nagy kulturált német birodalomban cézári szóval és tekintéllyel avatkoznak bele tisztán irodalmi kérdésekbe. Maga a német császár és a német trónörökös intette le a németek jelenleg legnagyobb drámaköltőjének: Gerhart Hauptmannnak azt a darabját, melyet Boroszló városa megbízásából írt az 1813-iki porosz szabadságharc dicsőítésére. Magának a darabnak a tartalmát nem ismerjük, de ismerjük Gerhart Hauptmannt. A cézári leintés következményeitől nem kell a költőt féltenünk, mert neki ez a leintés bizonyára kevesebbet árt, mint magoknak a leintőknek, mert a német írói respublicának nem egy, de száz Bajzája is van, aki érthetően tudtára fogja adni úgy a császárnak, mint a fiának, hogy ott, ahol az írói respublica kezdődik, ott megszűnik a trónon székelő fejedelmek szuverenitása, csak az a sajnálatos, hogy a mai modern korban erre az intelemre még egyáltalán szükség van. Gerhart Hauptmannak bizonyára más a felfogása a szabadságról, melyet darabjában dicsőített, mint Vilmos császárnak és Vilmos Ágost trónörökösnek, bizonyos azonban, hogy a dolgozó népek milliói a szabadságról való felfogásukat illetően a költőhöz és nem az uralkodóhoz állanak közelebb. Ez egymaga is elég ok lehetett volna a hallgatásra. A kormányzati bölcsességhez tartozik ritkán megnyilatkozni és sokszor — hallgatni.

Délmagyarország, 1913. június 22.