A gyergyószentmiklósiak hiszik és vallják, mi pedig olvashatjuk, hogy a városuk rengeteget köszönhet az örményeknek. Nem hiszem, hogy ez kétségbe vonható, bár nyilván vannak, akik a valósnál többet tulajdonítanak az örményeknek, és olyanok is, akik kevesebbet. De alapvetően – tudomásom szerint – nincs vita arról, hogy az örmény közösség jelentősen alakította, befolyásolta a város fejlődését, mi több, a mai városképet is meghatározta a jelenlétük.
Arról viszont kevesebbet tudhatunk és olvashatunk, hogy a bő száz évvel ezelőtti hétköznapokban hogyan vélekedett a város lakossága. Mert valószínűleg a legtöbben találkozhattunk már örményellenes előítéletekkel. És annak idején ez a bevándorló népcsoport a számunkra idegen kultúrájával bizony meghozta a maga áldozatait és megvívta a maga harcait az elfogadtatással, a beilleszkedéssel. De vajon elegendő volt ez az áldozat és ez a harc?
Meglátásom szerint nem. Tartok tőle, hogy az elfogadáson és a beilleszkedésen túl, ahhoz, hogy értékelni is tudjuk a munkájukat, le kellett morzsolódniuk, asszimilálódniuk kellett. És ezt nem a gyergyószentmiklósiaknak rovom fel, csupán arra következtetek, hogy az együttélésnek egyfajta természete, hogy egy kisebbség őszinte értékelését csak akkor tapasztalhatjuk, ha az adott kisebbség már-már feloldódott a többségben. Így van ez alsóbb szinteken, például az ember-állat kapcsolatában is: akkor értékeljük a legjobban az adott fajt, miután már majdnem kiirtottuk…
A skandinávoknál talán működik tömeges szinten a kisebbségek őszinte, feltétel nélküli értékelése, bár ez is egyre törékenyebb. Lezüllesztett Erdélyünkben, ebben a „tényekre fittyet hányó történelem” álruhájába bújt országban viszont távol állunk ettől.
Dél-Erdély és a Bánság egyes vidékein ma már a románok is büszkék a magyarok örökségére. A megmaradt maroknyi magyar zavartalanul ünnepelhet évente egyszer néhány napon, esetleg egy héten át magyar kulturális napokat. Még az önkormányzat is támogatja. És a románok is tapsolnak.
Keserédes összejövetelek ezek. … Amikor egy nemzet maradékai tulajdonképpen azért ünnepelhetnek, mert már nem szúrnak szemet, mert már lehet rájuk legyinteni. Szívesen meghallgatnék egy örményül beszélő gyergyói örményt, mit gondol ezekről. De maradok a feltételes móddal…

Forrás: Hargita Népe, 2019. szeptember 11.