Véred ágaskodott és ágaskodtak az utak előtted,
hegyek sörénye lobbant,
s amerről egykor őseid jöttek,
indultál.
Kezedben pálcád verte a taktust,
lábaid ahogy szilaj ütemre
ezt az indulást zengték.
Ősi magyar sors feszengett benned
s vitt át tengereken,
pusztákon át, hegygerinceken és sivatagokon keresztül
s napfény, ha végiglávázott rajtad Turkesztánban,
s tibeti cellád mélyén, ha hideg fagyasztott,
belül az ősi láng hevített
s izzott tollforgató kezedben
s orcáidon.
Zágoni csillag, csomakőrösi csillag mindig egy volt,
vonzott vagy taszított, mindnyájunk csillaga volt.
Te mentél utána, ha távokon által,
éveken által,
s míg hasznot mások húztak belőled,
életed adtad hasznául nemzetednek.
Százötven éve, hogy a csillag kigyulladt
s Körösi Csoma, örökinduló,
valahol a tejúton nyargalsz tovább és szüntelen’előre.
Más század él s az indulók köszöntnek,
hegynek rohanunk mi is, szemünk előtt a csillag,
magával tép, visz, vonszol, ránt magával ,
s nem tudjuk, fénye mikor törik ketté szemünkben,
testünknek hol lesz ringató Dardzsilingje
s célunkon túl, hol is az értelem.
De futunk s veled is újra indulunk,
s jöjjön száz Dardzsiling s hulljunk a nem várt sírgödörbe,
a csillag ég s fölöttünk büszkén a mennyboltba fúródik
az örök Himalája.

Forrás: Protestáns Szemle,1934. 43. évfolyam 5. szám
Körösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulója alkalmából.