Valamikor sokat horgoltam
vasárnap délutánonként
és téli estéken,
mikor a kandallóban ropogott a tűz
s a család lassan elvonult.
Csak úgy tobzódott ujjaim alatt
a sok liliom, stilizált pipacs
és terült szét hurokról hurokra
a pávák díszes farka –
csak gyűlt-gyűlt a szekrény mélyén
a sok kerek meg ovális terítő,
csipkekesztyű és habfehér gallér
lányaim ruháira,
fagyöngyös miliők, függönyök
egy valamikor berendezendő,
napfényes ebédlő részére……
de egyszer mindent leintett egy elnéző mosoly:
„anya, értsd meg, már nem divat !”
Persze senki sem akarta megtanulni
a pompás rózsakertek átszámolását
szemről szemre a cérna-költeménybe,
s a horgolótű később berozsdázott –
megsárgultak a csipkék a fiók mélyén,
pápaszemem nem látja az apró horgokat
s lassan eltűntek vasárnapjaimból
a buja kertek pávái.
Csak mutatóujjamon sejlik még
a szorosra tekert makramé* vájata
mint nehéz terüt cipelő
ráfos szekér nyoma a falusi kátyúban .
Most már az is megtenné,
ha időnként a sok pipacs,
terítők helyett egy valamire való
versbe vándorolna.

*kimondottan horgoláshoz használt vastag cérna