Bartis Attila indonéziai sorozatából

A kétlakivá váló író a mai világ „hightech-szörnyűségei elől menekült Indonéziába”. Kemény István költő, a jó barát, Bartis Attila csíkszeredai tárlatának méltatója, azon töprengett közönsége előtt, „hogyan tud ennyire jó fotókat készíteni?” És a következő választ találta kifejezőnek: ha egy gyermek szeretné megsimogatni a macskát és szalad utána, az elmenekül, a gyerek pedig rájön, hogy ha nyugodtan megáll és lelógatja a kezét, a macska előbb-utóbb odajön a keze alá. „Így van Bartis Attila fotográfusként a valósággal, amely a keze alá érkezik”.

Bartis Attila indonéziai sorozatából

De az értelmezéshez szükség van a folytatásra is: „E fotográfiák Bartis Attila világának csak elenyésző töredékei. És mégis mindaz megtalálható rajtuk, amiből Bartis világa épül. Az ösztönösség. A természetesség és valószerűtlenség. Az érzékiség. A személyesség. A pontosság. Ezek tökéletes aránya. A kegyetlen művészi erő. Nincs a képeknek semmi festményszerűsége, mégis ott érezzük a háttérben Giorgio de Chirico és Caspar David Friedrich rejtélyességét, melankóliáját. Kőlépcsők, sötét sűrűségek és megrendítő égboltok, valószínűtlen terek és fények, iszkoló kutyák. Minden képen ugyanaz az összetéveszthetetlen, kísérteties-hidegleléses világlátás, mint Bartis prózájában.” – fogalmaz Kemény István.