Már másodjára ha­gyom el a szemüve­ge­met az utóbbi pár évben. Va­la­mi sántít a fen­ti mon­dat­ban, személyes mátri­xom­ban nem is értel­mez­hető. A szemüve­ge­met el­hagy­ni egy­szerűen bűvészmu­tatvány len­ne, miután kizárólag éjjel­re, alváshoz ve­szem le.

Leg­fel­jebb hol­mi fogtündér vállal­ha­tat­lan csínye le­het­ne, hogy fog he­lyett, a szemüve­gem­mel távo­zik, miután meg­gon­do­lat­lanságom­ban be­le­alud­tam a fiam esti meséjébe. El is képze­lem a másna­pi páni­kot, aho­gyan kétségbe­eset­ten ke­re­sem a szemüve­ge­met, hogy ke­res­hessük az egy­fon­tost, de he­lyet­te csak a kis, fehérlő gyöngy­szem­be bot­lik a kezünk, az ágy alá esve. Szo­ron­ga­tom a fo­gat, ami tőlem dínófosszília is le­het­ne, csak a szúró éleit érzem a mar­kom­ban, közben meg nem tud­juk ki vi­gasz­tal­jon kit. Mi­vel egye­bet úgy sem te­hetnék, valószínű vissza­al­tatnám ma­gun­kat az álmok puha bárso­nya közé, ahol úgy­sem tisz­ta, hogy mi­vel látunk, az agyunk és szívünk ke­verékével, min­den­eset­re szemüveg nélkül. No meg min­dig csak bi­zo­nyos sávban, próbálj csak álmod­ban meg­for­dul­ni, a világ ve­led moz­dul, mint egy elemlámpa sávja, sok­szor tesz­tel­tem. Aztán meg fel­kelésig bármi is történhet.

A nap­szemüve­gem vált köddé eb­ben a csíki napsütésben, pont olyan remény­te­lenül, mint két éve az elődje a Fe­ke­te Ten­ger­ben. Ak­kor na­po­kig jártam a part­ra köve­tel­ni a nagy víztől a jus­so­mat, barátok hada próbálta jobb belátásra bírni, si­ker­te­lenül. Most csak pis­lo­gok. Főleg hogy még ebbe a valószerűtlenül napsütéses Csíkba még re­kedt egy kis nyár így, au­gusz­tus végén, amióta se Csík, sem a nyár nem a régi. És én sem, nap­szemüveg nélkül.

Amióta ki­derült, hogy ne­kem is le­het nap­szemüve­gem az iga­zi ko­or­dinátáival, és hogy végre szétnézhe­tek sza­ba­don, józse­fat­tillásan, anélkül, hogy a nap álno­kul döfködne kardjával közben, olyan, mint­ha megérkez­tem vol­na. Becs­ben is tar­tot­tam, volt neki örökös lak­he­lye a dizájnos tartóban, ami­kor épp nem volt szükség a szolgála­ta­i­ra. Nemrég, ami­kor az iga­zi szemüve­gem eltörött, sok­szo­ro­san bi­zonyított: ha egy árnya­lat­tal sötéteb­ben is, de tar­tot­ta a világ ko­or­dinátáit, nem en­ged­te rám dőlni a fa­la­kat, és az éles tárgya­kat rend­sze­rint eltávolítot­ta a sze­mem elől. Noha estére elfárad­tam a homálytól, min­den a helyén találta­tott ott­hon, a síkok, a di­men­ziók meg­nyug­tató rendjében. Ha este le is vet­tem, az már csak egy ih­letésnyi fényt je­len­tett, mint­ha csak egy pohár bor okoz­ta meg­nyug­tató el­ru­gasz­kodás.

Szemüveg­te­len létre nem is emlékszem, akárhogy is ku­ta­ko­dok a múlt­ban, csak később, a szemüvegtől való aka­rat­la­gos vakációkra, mint eszmélésem kez­de­te­i­re, fi­lo­zo­fi­kus bon­col­gatásaim, kre­a­ti­vitásom haj­nalára. Mielőtt meg­kap­tam az első szemüve­ge­met, sötét pincébe vit­tek le, majd ez meg­ismétlődött, ru­tinná alakították, fon­dor­la­tos ter­ve­i­ket gye­rek­pszi­chológu­sok tanácsa­i­hoz igazították, hogy aztán szin­te kiált­sak a szemüvegért, belém ültették a félszet, a szükséget. Kap­tam is a szemüveg után, hogy osz­las­sam a sötétet, kivédjem a támadást, az ak­kor még mi­ni­atűr ke­ret az ujj­nyi borkánalj­jal tes­temmé, véremmé vált, ko­or­dinátámmá, a különben min­dig egymásba folyó job­bommá és ba­lommá, a moz­du­lat­lan, kiszámítható ren­demmé, he­lyemmé, szem­ben a gyönyörűséges, de ki­is­mer­he­tet­len valósággal. Ott ta­po­gatóztam a sötétben, közben látha­tat­lan erők le­fog­tak, mondták pis­log­jak, mondták ne pis­log­jak, tárgya­kat dug­dos­tak a sze­mem­be, feszítették, pu­pillámban villámok sültek ki, fülem­be csengők csi­lin­gel­tek, ki­világított kacsák úsztak a fe­ke­te masszán veszélye­sen közel, majd távo­lod­tak. Nagy E betűk, ki­sebb E betűk válta­koz­tak a le­hető leg­le­he­tet­le­nebb pozícióban, el­sza­ba­dult szárak­kal, ne­kem meg rend­be kel­lett ten­nem őket, villák, vas­villák, amik nem hagyták ma­guk rend­be ten­ni utánam ered­tek – a rend ma­radt be­ta­karítat­la­nul – ma is üldöznek. Azóta min­den éjjel visszatérnek, támadást indíta­nak a sze­me­im el­len, én meg ful­la­doz­va ébre­dek és utolsó szusszanásom­mal nyúlok a szemüve­gemért.

Már ka­masz le­het­tem, ami­kor mint­egy vélet­len­szerűen fel­fe­dez­tem a szemüveg­te­lenség áldásait. A pil­la­nat egy­be­esett a nagy megkérdője­lezések idejével, így történhe­tett, hogy egy­szer csak már nem volt biz­tos, hogy nem len­ne jobb felrúgni min­den egyértelműséget, a bal és jobb unal­mas válta­kozását, a fehér-fe­ke­te, jó-rossz, közel-távol rendjét. Leg­alábbis ide­ig­le­ne­sen. Pro­vokálni a biz­tonságérze­tet.
Ki­derült, hogy nem­csak jó móka, de hasz­nos is. Míg pajtása­im­nak rend­sze­rint egy vadász és egy fantás vod­ka volt az ára, én csak elegánsan le­emel­tem a szemüve­gem az or­romról, igaz, a nyo­ma ott ma­radt, mint a rövid ujjú pólónak, ami­ben pityókát szedtünk is­ko­la­kezdés gyanánt, de mind­ez most nem számított. Mint álom, amiről még nem tu­dod, hogy az, mégis bátran mo­zogsz ben­ne, ahogy min­den gyanús, félel­me­tes, amint a köze­led­be ér, puhává, áttetszővé, súly­ta­lanná válik. Aho­gyan nyúlsz a dol­gokért, de azok játsza­nak ve­led, kitérnek előled, csak annyi­ra, hogy végül elérd, ked­ve­sen, cin­ko­san bic­cen­te­nek feléd távoli em­be­rek, barátaid, akik ma mint­ha az összes poéno­dat értenék, a zene is­merős, ha nem is tu­dod be­azo­nosítani, aho­gyan a meg­lepően kel­le­me­sen ci­gi­szagú vállat sem, ame­lyen a fe­jed nyug­szik a lassúzás hullámzása köze­pet­te. Hol­nap utánanézel a számnak, ígéred, aho­gyan en­nek a fiúnak is, bár nem is érde­mes, nem is sza­bad, jó most lépked­ni eb­ben a hab­ban, bil­leg­ni, össze­mos(ód)ni. A vállon nyugvó hosszú, sely­mes ha­jat nézed, a tied, az övé, nem tisz­ta, eszed­be jut, hogy de hisz most nem a sze­med­del nézel, álom ez, csak el ne múljon, or­ro­dat csik­lan­dozzák a fürtök. Csak ez ma­rad, a zene, a szájíz, a szag. És a szemüveg másnap.

Mára már – a leg­utóbbi vesz­teség után – be­biz­tosítot­tam ma­gam, mint ren­des felnőtt álom, részegség, kre­a­ti­vitás el­len. Ta­laj­vesztés el­len. Éle­tem­ben először két pár ren­des szemüve­gem lett min­den es­hetőség kivédésére. Mégis, az el­ve­szett nap­szemüve­gem előhalászta belőlem a költőt. Az írót, a hívőt, az álmodót. Kérlek, barátaim, könyörögje­tek ve­lem együtt Szent An­tal­hoz el­ve­szett kre­a­ti­vitásomért, izé… nap­szemüve­gemért:

„Ten­ger en­ged, bi­lincs törik
Az el­ve­szett ta­got, va­gyont,
Ifjú és agg vissza­nye­rik.”

Ámen. Ámen.

Forrás: eirodalom.ro