Meghalt Miguel Rodrigez Palomino, évszázadunk legöregebb katonája, aki a perui hadseregben nyolcvanegy esztendőt szolgált. A modern világ mindenütt rekordot keres: így született a hír, hogy a perui öreg vitéz a katonai szolgálat világrekordját állította föl.
Ez a hír nem igaz. Minden kornak voltak legendásan öreg katonái. Skultéty László, aki 1831-ben halt meg Aradon — szintén 81 esztendeig szolgálta a váltakozó császárokat.
Jean Theurel 86 esztendőn át védte a francia királyt a francia köztársaságot és Napóleont, Chiossich pedig 87 esztendőt töltött az osztrák hadseregben és Velence haditengerészetében.
Azonban nem méltó az összehasonlítás. A világ legöregebb katonái bizonyára kardot rántanának, ha tudnák, hogy életükben számokkal kifejezhető teljesítményt gyanítunk.
A katonaság ugyanis nem sport. Nincs versenye a kitartásnak és hűségnek. Aki a serégét arra használná, hogy egyéni föllépéséhez statiszta tömeget adjon, az nem lenne katona; ezek az öreg katonák hagyományosan elutasították a felsőfokot.
Általában nem jutottak a tizedesi rangnál fennebb. Életük álma az volt, hogy a zászlót bízzák reájuk.
Akkor érezték leginkább a jelképet, ha a kezükben foghatták. Sajátságos, hogy évtizedeken át is megmaradt a zászló jelképes értelme, hiába nehezedett harc közben a markukban.
Így hát a perui aggastyán mégiscsak a világ legöregebb katonája
volt. Olyan zászlóaljba tartozott, amelyben számunkra lehetetlen a rangsorolás. Rangját az vitassa el, aki vele versenyben rágta a komiszkenyeret.
Mi ennek a legöregebb katonának kortársai voltunk életünk évtizedei folyamán, de nem is sejtettük, hogy Peruban él. Akkor hallunk róla először, amikor temetik. Éz is jellem­ző nehéz szolgálatára. Hálátlan szolgálata volt: engedelmeskednie kellett lárma nélkül. Tulajdonképpen annyiban különbözik az ismeretlen katonától, hogy a sajtóhírben megemlítik a nevét. De szó sem esik személyiségéről, tetteiről, elgondolásairól. Ha jól megnézzük, a híradólét után kevesebbet állíthatunk róla, mint azelőtt. Nevének ismerete nélkül érzelmes elbeszélést lehetne írni egy öreg perui katonáról, akinek sajátos elképzelése van a világról, Peruról, szolgálatának ellentmondásos értelméről. Neve megfoszt bennünket a lehetőségtől, a képzelet
csapongásától. Ma már azt kell mondanunk, hogy nem voltak figyelemreméltó gondolatai. Egyébként tábornok lett volna, aki államcsínyt tervez, előmozdítja a védelmi jellegű fegyverkezést vagy a távlatot nyitó, békés leszerelést. De nem volt tábornok, olyan, aki a magasba tör a katonaság indító pályájáról. Csak a közönséges beosztottságig vitte föl a képessége.
Sohasem fogják tanítani a katonai akadémiák a Miguel Rodrigez Palomino-féle átkaroló mozdulatot; ,mert … ezeket csak a magánéletben alkalmazta, hetven, nyolcvan évvel ezelőtt. Nem volt stratégiai elképzelé­
se, se önálló taktikája. Különben nyugdíjas ezredesként visszavonult volna ügyesen összeharcolt birtokára. Nélkülözte a képzelőerőt, azért engedelmeskedett. És hogy mennyi képzelőerő kell az engedelmességhez.
azt most vitte a sírjába.
Befejezett hallgatása azonban nem tanulságmentes. Hiába távoli és ködbe vesző arc, mégis hirdet valamit. Vall a jó katonáról, aki aggkorára várja az örök takaródót parancsoló trombita jelét. Katonához méltó, hogy nagy bátorsággal ágyban is meg tud halni. A hősök csatatereken oszlanak el, övék a harc és- a megrendítő áldozat. De az ilyen vén katonák tudják megnyerni a békét, mert van hősiességük és fegyelmük a hosszú megmaradásra. Mindvégig őrzik a küzdelmek célját és átmen­ tik a jövőnek. Mert a harc célja sohasem az önpusztitás, hanem a győzelem. És ezt nemcsak hősi halállal, de engedelmes, hű és hosszú élettel is tehet szolgálni.
Fölemelő, hogy ifjakat pusztító évszázadunk hosszú életű, igazi katonát búcsúztat. Úgy látszik, engedelmeskedni kell a történelemnek. Akár halálmegvetö harcot, akár hosszú szolgálatot parancsol.

Forrás: A Hét, 1972. / 37. szám