Dömös Konstantin fáradtan üldögélt az íróasztala mögött. Aznap már sínre tett két regényt és egy verseskötetet, de a munkaidejéből így is hátra volt még egy fél óra, irodája előtt pedig több írópalánta is várakozott. Ők abban a reményben jöttek, a „Tranzit Újdanászok” Nemzeti Tehetséggondozó Alapítványhoz (TÚNTA), hogy az majd támogatja őket és kiadja munkáikat. Más lehetőségük nem is volt az ifjú tollforgatóknak, hiszen Tranzíciában néhány éve megszűnt minden más kiadó. Újságot, könyvet csakis a TÚNTA adott ki, amely formálisan független volt ugyan, de költségvetését a kormánytól kapta, persze szigorúan pályázati alapon.
Dömös Konstantin üres kávéscsészéje aljáról próbálta felnyalni az ottragadt utolsó cseppet is, amikor bekopogott hozzá a fiatalember.
– Dömös szerkesztő urat keresem, Balánbányai Rezső vagyok.
– Sorszáma van?
– Igen, a 247-es. Még tavaly kiváltottam. Tulajdonképpen a múlt héten szerdán kellett volna jönnöm, de azt mondták, hogy csúszás van.
–Adja ide a sorszámát. Igen… valóban sok a munka. Sohasem érjük utol magunkat. Mit is írt maga?
– Egy novellát. Fantasztikusat! Mármint, hogy tudományos-fantasztikusat. Na jó, hát nem éppen olyan mint egy Bradbury, de azért én azt hiszem, hogy megfelel. A túlélő… Az a címe, hogy „A túlélő”. Hogy tetszett a szerkesztő úrnak?
– Még nem olvastam. Mesélje el, hogy miről szól.
– Röviden az a történet, hogy a Földön kirobban a harmadik világháború. Bevetik a legpusztítóbb fegyvereket és mindenki meghal. Pontosabban, csak majdnem mindenki hal meg, mert egy segédmunkás, aki épp akkor pottyan bele valami vegyszeres folyadékba – balesetből kifolyólag, ugye – az túléli a sugárzást, mert megvédi őt a vegyszer, ami ráragad. Ő az egyetlen túlélő a Földön. És akkor egy másik bolygóról épp jön egy expedíció a Földre, mert azok már rég tanulmányozzák messziről a földi civilizációt, fel is vették velünk a kapcsolatot, már meg volt beszélve a harmadik típusú találkozás, csak közbejött a háború. És akkor megérkeznek, megtalálják az egyetlen túlélőt és kérik, hogy mondja el nekik, milyen volt a Földön a művészet. És akkor ez a segédmunkás, akit Artúrnak hívnak, elénekli nekik azt, hogy „Van nekem egy csíkos gatyám…”. Mert ő csak ennyit tud, hiszen nem olvasott semmit, nem járt moziba, színházba, kiállításra, meg ilyesmi, mert ő csak egy szegény, buta segédmunkás volt. És akkor a távoli csillagról jött expedíció feljegyzi az adatbázisába a „Van nekem egy csíkos gatyámat”. És ez a szomorú vég, hogy ugye az egész földi kultúrából csak ennyi marad meg. És ha ezt elolvassák az emberek, akkor talán nem háborúznak annyit. Szóval, ezért írtam.

Székely Natália illusztrációja

– Érdekes, … nagyon érdekes. De én azt hiszem, hogy egy kicsit csavarnunk kellene rajta. Mondjuk, hogy ez a segédmunkás – akit nem Artúrnak, hanem Attilának hívnak –, a Szép Tranzícia című számot énekelné el.
– De – bocsánat –, én azt nem is ismerem.
– Dehogynem, mindenki ismeri. Tudod, aminek a szövegét maga, a Nagy Ideológus írta. Azt hiszem, ez elég világos. Szóval a gyerek ezt énekelné el, s akkor ebből az a távoli bolygóról jött expedíció azonnal megértene mindent és a számítógépeikkel percek alatt rekonstruálnák a Föld egész művészetét az egyiptomi hieroglifáktól kezdve Nagy Feróig. És ez akkor már sokkal pozitívabb kicsengésű lenne, s valahogyan az is megjelenne benne, hogy mi tranzitok, a dalainkban hordozzuk a világ kultúráját. Gondold meg! Ezt tudnánk támogatni. Írd át és jelentkezz ismét. Bevesszük a Megéneklünk, Tranzícia című antológiába, ami épp most áll szerkesztés alatt. Persze, te vagy a szerző, ez a te döntésed kell, hogy legyen. Na viszlát, ki a következő?

1. Bodor Tamás:
   2019. szeptember 18. 12:22

   Na, Konstantin fiam, te ugyancsak utolérted magad, ami nem nagy kunszt, mert Székely Natália üldözött !