A patak, mit egykor
bátran átugortál,
most folyónak tűnik,
mint gyermekként,
ha partjáról rácsodálkoztál.
Inkább pallót keresel,
vagy köveket dobálsz
ösvénynek, hogy átmehess rajta.
A világ már rég parány,
úgyszólván testhezálló,
mégis eltűnik benne a célállomás-
csak játszik veled,
mint Fata Morgana,
néha egészen közelről
kacag a szemedbe,
aztán már nevére sem emlékszel.

Szokásoddá vált
a komótos szemlélődés,
mint aki támpontot
keres a tájban, mint akinek
lenne még visszaútja –
a vádakat, melyekre régen
kigyúlt arccal visszavágtál,
most sokáig forgatod,
mint nemszeretem-falatot,
aztán mégis lenyeled gyáván,
sőt mosolyogsz is hozzá:
– ilyenek a mai fiatalok –
Ilyen voltál te is
harminc, negyven…
szóval sok évvel ezelőtt,
mikor még könnyedén
átugortad a patakot.