Szinte nem múlik el nap, hogy a romániai hírközlés ne emlékezne meg valamilyen formában Pengő Zoltán éppen csak elkezdődött vándorútjáról Kőrösi Csoma Sándor nyomában. Egyelőre még a lelkesítő, biztató hangok dominálnak, az utazás első, romániai szakasza is sikeresen zárult egy dunaparti, esti táborozással, a bolgár szakasz is ígéretesen indult  – s várjuk a folytatást.
Csakhogy a szellem, a gondolat „rossz” szokása, hogy gyakran előre szalad, tervezget, spekulál s az elődök tapasztalatai alapján figyelmeztető jövőképet vázol. Akik már megjárták nagy utazónk nyomában a „nagy utat”, tudják, hogy a tanulságokat mindig higgadtan és körültekintéssel kell levonni. Ehhez szolgáltat némi ízelítőt dr. Kubassek János, akinek Kőrösiről szóló könyve tele van az alábbiakhoz hasonló jó tanácsokkal; megoszjtuk olvasóinkkal, azzal a céllal, hogy éljünk velük! (CsG)

19. nap – szeptember 19.

Nagyjából 110 ezer lépés volt az elmúlt három nap termése, már Sumen közelében járunk.
A Rusze utáni első nap volt a legnehezebb, gondolkodóba is estem, hogy vajon miért. Arra jutottam, valószínűleg azért, mert számomra Rusze határában ért véget az ismert univerzum, ott tettem meg az első lépéseket az ismeretlenbe. Erdély a szülőföld, az otthon, a Kárpátoktól a Dunáig terjedő régió is ismerős terep, Pitești városában korábban is éjszakáztam már, Bukarestben több barátom és ismerősöm van, megfordultam már Giurgiuban, Ruszéban pedig többször jártam az elmúlt években. A vidék, amelyet az elmúlt napokban átszeltünk, fehér folt a világ idegenforgalmi térképén, ami nem csoda, lévén nem túl látványos táj, dimbes-dombos, erdőfoltokkal, hatalmas kukoricatáblákkal. A kontraszt a nagyobbacska városok, mint például Rusze és a falvak között döbbenetesen nagy, utóbbiak roppant szegényesnek, elmaradottnak tűnnek.
Mióta elhagytuk Ruszét, faluhelyen templomot alig, mecsetet, minaretet annál többet láttunk. Bulgária lakosságának hozzávetőleg 9 százaléka török, a muszlimok aránya 10 százalékot tesz ki. Néhány évvel ezelőtt egy bolgár ismerősöm felháborodottan magyarázta nekem, hogy vannak az országban törökök, főleg faluhelyen, akik nem tudnak bolgárul, ami szerinte elfogadhatatlan. Nem láttam értelmét, hogy vitát nyissak a témáról.
Az első éjszakát egy Razgrad nevű városkában, szállodában töltöttük, a második estén egy erdőszélen vertük fel a sátrakat. Ár/érték arányban az utóbbi lényegesen jobb volt. (Pengő Zoltán útinaplójából – Forrás: Maszol.ro)

Dr. Kubassek János: Életpélda – mai szemmel

Körösi Csoma Sándor életpéldájának megértéséhez és valódi teljesítményeinek felméréséhez nem árt figyelembe venni azokat a földrajzi körülményeket, melyek közepette vándorlásait megtette, illetve a munkáját elvégezte. Utazásait nem szabad a jelenvalóság torz optikáján át nézni, mert ez a legcsalókább, a legmegtévesztőbb módszer. A múlt korabeli látószögéből vizsgálva egészen más volt a jelentősége annak, amit tett, s az akkori körülmények közepette végrehajtott útja lehet igazán ösztönző – de csak altkor, ha minden technikai, emberi, földrajzi, időjárási szempontot a reális megítélés mérlegének a serpenyőjére helyezünk.
A tűzgyújtás 1823-ban korántsem volt olyan egyszerű, mint manapság. Ma egy másodperces mozdulat árán azonnal éltető lánghoz juthatunk, akkoriban viszont hosszadalmas és fáradságos művelet volt a tűzcsiholó eszközökkel meggyújtani egy száraz f’űcsomót. Kovával, taplóval tüzet csiholni, szélben, hóviharban egy áthajló szikla árnyékában – ez az igazi teljesítmény! Megküzdeni a gonosz véletlenekkel, lengyűrni a minden körülmények között előforduló alattomos balsorsot, s nem feladni a küzdést. Ezt Ladákban és Zanszkárban lehet a legjobban megtanulni!
Dzongkuli látogatásom során értesültem arról, hogy a közeli Tsagar falu lakói 1994 márciusában, a hirtelen bekövetkezett felmelegedés után iszonyatos erejű, váratlanul lezúduló hó- és jéglavina áldozatai lettek. A falu tizenöt háza teljesen elpusztult, ötven ember, s az összes állat: dzomo — a jak és a szarvasmarha keresztezéséből származó fekete bundájú teherhordó —, kecske és kutya elpusztult. Csodák csodájára egy 22 éves lány túlélte a tragédiát. A háznak az a szobája, ahol tartózkodott, épen maradt a hó alatt, s levegőhöz jutott, így a szobában felhalmozott élelem birtokában, árpalisztet rágcsálva tengődött, míg rátaláltak a Padamból érkező mentőcsoport tagjai. A Zanszkár völgyét a külvilággal összekötő 4408 méter magas Penszi La-hágó a hótorlaszok miatt járhatatlan volt, s csak június végétől nyílt meg a rendszeres közlekedés előtt.
A helybéliek elmesélték, hogy a kegyetlen tél testileg-lelkileg egyaránt megviseli Zanszkár tartomány lakóit. A hat-nyolc hónapig tartó hideg évszakban az összes magashegyi hágó járhatatlan, s felszíni útvonalakon emberfia nem juthat el a Zanszkár völgyébe.
Villanyvezeték ma sincs, s az elektromos energia híján nem lehet működtetni olyan háztartási eszközöket, melyek India más vidékein megszokottak. Az áramszolgáltatás hiányát a világítás terén a módosabb családok napenergiával feltöltött szoláris lámpával próbálják pótolni. Erre azonban a kisebb falvakban alig van mód, és csak kerozinlámpára vagy a szegényebbeknek viaszgyertyára telik. Az elemes zsebámpa luxusnak számít, s aki ilyet birtokol és működtetni tudja, az már az irigyelt gazdagok közé tartozónak érezheti magát…

Forrás: A Himalája magyar remetéje. Kőrösi Csoma Sándor életútja. Panoráma, 2014.