„Mi a boldogság, édesanyám?”, faggatta Őzite az Anyukáját.
„Egek!”, gondolta az Anyuka, de nem mondta, inkább az égre pillantott. Kicsit úgy tűnt, hogy ott keresi, a boldogságot, s nem találja. Vagy megtalálta, mert nem vette le a szemét a kék égről.
Őzite kíváncsian pillantott fel az égre maga is, de ott semmit nem talált. Még árva madár sem szállt el felettük.
Csalódottan mondta: Barátaim abban a mesében* egy kék madarat kerestek, az volt számukra a boldogság.
„És megtalálták?”
Mit is válaszoljon erre? Hiszen maga sem értette.
„Igen is, meg nem is.”
Erre meg az anyja csodálkozott el.
Őzite próbálta megmagyarázni: „Megvolt nekik, de kalitkába zárták, s azzal el is tűnt a boldogság. Aztán amikor elengedték, akkor újra megjelent a boldogság, de elszállt vele a madár.”
Őzite Anyukája megnyugodott. Áldotta az eszét, amiért elengedte a lányát a kiruccanásaira. Ilyen módon az világot látott, tapasztalatot szerzett.
„Őzite, örvendsz annak, hogy szabadon futkározhatsz Réten, sőt az Erdőben is?”
Őzite nem válaszolt, mert nem értette a kérdést. Nem tudta, Anyukája hova fog kilyukadni. Az folytatta:
„Gondolj arra, hogy valaki bezárna téged egy ketrecbe…”
„Ki, Anyukám?”
„Egy vadász, egy gonosz tündér, a farkas…”
„De nem zárt be.”
„Nem, mert én vigyázok rád. Ha valaki gonosz a közeledbe kerül, úgy felöklelem, hogy menten elterül!…”
Még mutatta is, hogyan, Őzite gurult el a nevetéstől, amikor látta… Olyan volt az a nevetés, mint a mese Kék Madara. Szabad. Egyből megértette, hogy anyja mire céloz. Megtudta egyúttal azt is, mi a boldogság…

*Maurice Maeterlinck: A Kék Madár