Bevezetés a költészetbe – Introducere în poezie

Volt egy feleségem aki elhagyott,
mert verseket írok

„Írtam egy verset”, mondom. Félretaszítja az asztalon álló tányérokat, fejét két tenyerére támasztja és így szól: ”Légy szíves, olvasd föl nekem!” Felolvasom. „Nagyon szép!”, mondja. „Ideadnád a kéziratot, hogy saját, belső olvasatomban is átéljem?” Elolvassa, helyenként megáll és felkiált: „Ez nagyon szép! Ez egy remek vers!” Majd: „Itt, az ötödik és hatodik szakaszban, mit akartál mondani?” „Semmi különöset. Ma reggel kiléptem az erkélyre. Az égbolt káprázatosan kék volt. De valami furcsa érzés azt súgta nekem, hogy a világ mégsem tökéletes. Akkor egy látomásom támadt, megjelent előttem egy kép: láttam egy fél nőt, amint a város fölött lebegett. Egy lába, egy melle, és fél arca volt.” „Úgy, jegyezte meg, tehát egy látomás!” Némi hallgatás után: „Véletlenül az a láb nem volt-e nyúlánk és fehér, akár a habzó tej, s olykor nem érintette-e apró és rózsaszín lábujjaival a házak tetejét, máskor meg, felemelkeve, könnyű felhőpárnának tűnt?” „De igen, könnyen meglehet” válaszoltam. „És ha egy jó távcsőbe néztél, a hófehér bőr alatt láthattad a hajszálerek kéklő szövedékét, melyek hó alatti hegyipatakocskákként csörgedeztek?” „Természetesen, így lehetett.” „Várjunk csak. Azon a részén, ahol ketté volt vágva, ezüstös sztaniollemezt ragasztottak, oly módon, hogy pörgés közben fénycsóvákat szórt a várost körülfogó erdő lombozatára, akár egy fényszóró, és az egy szemével sírt, ám ahogy forgott, könnyei, mintha öntözőkocsiból, szerteszóródtak a városban, az apró csöppek pedig az ablakon keresztül behatoltak az emberek lakásaiba?” „Eltaláltad”, mondom. „És egyszer csak, folytatja ő, mereven nézve a tányér alját, a város túlsó feléről, a kék égbolton forogva-pörögve egy másik fél asszony közeleg, egyetlen láb, egyetlen mell, és fél arc…Hallgass! A két fél nő közelít egymáshoz. Hegesztőszemüveget viselsz, mert a fény elviselhetetlen, és úgy nézed, mint egy napfogyatkozást. A két féltest között feltűnik egy vöröslő hold, egy négyzetes hold. A fél asszonyok közrefogják, összepréselik, mígnem a négyzetes holdból vörös rombuszalak lesz, majd egy szüntelenül keskenyedő vékony csík összefogja az egészet, egybe ragasztja a két felet. Most már kiteljesedett nő lett belőlük.” „Éppen így történt!” mondom. „Most pedig felemeled a távcsövet és nem állod meg, hogy ne fürkészd vele, mi van a nő két lába között, a két hossszú és habzó tej fehérségű lába közt. Így történt?” „Minden bizonnyal így!”, mondom.
„Nekem meg azt mondtad, kurtán-furcsán, hogy egy látomás, egy kép, hogy reggel, hogy az erkély… Hogy ennyi volt. A többit elhallgattad. A szebb részeket megtartottad, hogy kéőbb elmesélhesd a kurváidnak!” Az ajtóból még visszanézett: „A fenébe veled, és a verseiddel!”

Fordította: Cseke Gábor

*

Am avut o nevastă
care m-a părăsit din cauză
că scriu poezii.

„Am terminat de scris un poem”, zic. Dă farfuriile de pe masa din bucătărie la o parte, îşi aşează capul în palme şi zice: „Te rog să mi-1 citeşti!” îl citesc. „E foarte frumos!” zice. „Vrei să-mi dai manuscrisul ca să-1 citesc eu cu vocea mea interioară?” îl citeşte şi din loc în loc se opreşte şi exclamă:„E foarte frumos! E un poem foarte bun!”. Apoi: „Aici, în versurile cinci şi şase, ce ai vrut să spui?” „Nimic deosebit. Azi dimineaţă am ieşit pe balcon. Cerul era de un albastru desăvârşit. Dar am avut o ciudată senzaţie de imperfecţiune a lumii. Şi atunci am avut o viziune, o imagine: am văzut o jumătate de femeie plutind deasupra oraşului. Un singur picior, un singur sân, o jumătate de faţă.” „Aha, zice ea, deci o viziune!” Tace o vreme. Apoi: „Nu cumva piciorul acela era lung şi alb ca spuma laptelui şi uneori atingea cu degetele mici şi rozalii acoperişurile blocurilor, iar alteori se înălţa încât părea un norişor de puf?” „Ba da, se prea poate!” îi răspund. „Şi dacă te uitai cu un binoclu puternic puteai vedea sub pielea aceea albă, ţesătura de vinişoare albastre ca nişte pârâiaşe de munte sub zăpadă?” „Bineînţeles că e aşa.” „Stai puţin. Pe partea pe unde era tăiată în jumătate avea lipită o folie de staniol argintiu, astfel că atunci când se rotea arunca jeturi de lumină peste pădurile verzi ce mărginesc cartierele oraşului, ca un far, şi plângea cu un singur ochi, iar cum se rotea stropea cu lacrimile, ca un aspersor, străzile oraşului şi stropi fini intrau prin ferestrele deschise în casele oamenilor?” „întocmai” îi răspund. „Şi, deodată, continuă ea privind în fundul unei farfurii, din cealaltă parte a oraşului, pe cerul albastru se apropie învârtindu-se o altă jumătate de femeie: un singur picior, un singur sân, o jumătate de faţă…Acum taci! Cele două jumătăţi de femeie se apropie. îţi iei nişte ochelari de sudor, căci lumina e insuportabilă, şi priveşti ca la eclipsă. între cele două jumătăţi se vede o lună roşie, o lună pătrată. Jumătăţile de femeie o prind între ele, o presează până când luna pătrată se face un romb roşu, apoi o dungă roşie, tot mai subţire, care lipeşte laolaltă cele două jumătăţi. Acum e o femeie întreagă-întreguţă.” „Desigur, e exact aşa!” zic eu. „Ei, bine, acum iei binoclul şi nu te poţi abţine să nu te uiţi cu el între picioarele femeii, între picioarele acelea lungi şi albe şi pufoase ca spuma laptelui. Aşa e?” „Cu siguranţă că e aşa!” zic.
„Iar mie mi-ai spus scurt, că e o viziune, o imagine, că dimineaţa, ca pe balcon… Atât. Restul mi l-ai ascuns. Părţile frumoase ai vrut să le păstrezi ca să le spui doar curvelor tale!” Şi din uşă, întoarce capul: „Du-te dracului cu poeziile tale cu tot!”

Forrás: Vatra, 2019/nr. 6-7.