Baj-társa vagyok azoknak a modern nagyvárosoknak, melyek vízhiánnyal küzdenek.
A világsajtó is beszámolt arról, hogy a tennivaló sürgős és nem tűr halasztást.
Különböző — egyelőre nagy képzelőerőt igénylő tervek merültek fel, melyek jéghegyek megolvasztásával kívánják a vízhiányt pótolni. Ennek a világméretű munkának a keretében kezdtem el vizsgálataimat a fürdőszobámban.
A kutatásra alaposan fölkészültem, számtalan tervet alkottam és vetettem el. Így például — bizonyos mérlegelés után — elvetettem azt az ötletet, hogy jéghegyet vigyek a fürdőszobába. Mert ha a jéghegy el is férne a kádban, engem okvetlenül kiszorítana. Vagy a jéghegy fürödne, vagy én.
Végül is behatoltam a helyiségbe, és fölméréseket végeztem. Megállapítottam, hogy az egyik csap összeköttetésben lehet egy vulkánnal, mert időnként morgás, sustorgás és sóhaj tör belőle elő.
Meg kell azt is jegyeznem — mert enélkül az olvasó nem szerezhet képet a nehézségekről —, hogy néha, megmagyarázhatatlanul, víz, sőt forró víz is ömlik a csapból. Ebben — a pontos megfigyelések útján — szakaszosságot figyeltem meg. Általában éjszaka tapasztalható a nagyobb arányú melegvízkitörés. Szerintem a föld mélyében víztömegek lappanganak, amelyek az emeletig áradnak, ha feljön a göncölszekér.
A göncöl dagálykeltő hatását tudomásom szerint én figyeltem meg először, mégpedig a zuhany javítása közben.
A fürdőszobában végzett gondos kutatás számtalan érdekes részletre, alagutakra, titkos rendeltetésű csapokra derített fényt.
Ezek a kezdet szerény — bár nem lebecsülendő — sikerei. Mindenesetre bátran kijelenthetjük, hogy a tudomány előtt nincs akadály, se víz. Egyelőre csak a kutatás folyik.

A Hét, 1973. január 5.