Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági Mennyországkiegészítő-Parancsnokság irodájában. Ott beosztottak valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba, vagy akármerre, a IV-ik, bővitett dimenzióba. Nagyon untam magam. Ötödnap találkoztam Dezső barátommal, akit szintén ideosztottak.
– Hogy vagy – kérdezem –, soká maradsz itt?
– Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul. Sürgős dolog nincsen, az ember mindenre ráér, – telik az örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hívtak be?
– Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?
– Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelőtt például eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behivatásom előtt megigértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal, éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, ugy sincs most semmi dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.
– Ugyan. Na, és mit szólt?
– Tizenkettő előtt valamivel érkeztem, még aludt őnagysága. Gondoltam, hadd aludjék szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe és néztem. Sok tekintetben előnyösebb azért ez az állapot, hogy az embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt és gyakran izzadtam. Az itt nincs.
– Hát persze, az igaz.
– Hát kérlek, elég kiváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami hosszu és patétikus levelet irtam neki, amiben ezt a randevut megigértem. Azt irtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.
Dezső elgondolkodott.
– Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Ugy látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten elfelejtettem. Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgős volt akkor, direkt agyonlőttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok és nem jut az eszembe.
Megint elgondolkodott.
– Szép nő? – kérdeztem végre.
Dezső vállat vont.
– Tudja Isten. Azelőtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak, míg aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy milyen furcsa dolog egy emberi test?
– Furcsa?
– Na igen. Mondhatnám, komikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan… olyan régi divatú dolog… Mint az uraságoktól levetett ruha… A lélek leveti a testet és ezek tovább hordják…
– Van a dologban valami. De a részletek…
– Hát kérlek, azokat is megnéztem. Azelőtt például őrülten szerelmes voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomorodott kéz. Azelőtt kéz is volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak és a tenyérből lett egy vaskos, formátlan húsdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem vettem észre.
– És a szája?
– Az meg két vörös husgörcs. A bélrendszer felső nyilása, a sok evéstől kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az orr!… na, kérlek szépen!… milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta. Hanem a legkomikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott az eszembe! Két lemaradt, siralmas húscafatocska, ami összezsugorodott és gyűrődött, mint a töpörtyű. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két oldalán, és ez nekem tetszett! és meg akartam csókolni! Brr!…
– Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.
– Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen mért is akartam én vele találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az eszembe, hát fogtam magam és szép csendesen ellógtam, mielőtt felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom miért.
– Azóta se jutott az eszedbe?
Gondolkodott.
– Mit csináljak. Nem. De nem is erőltetem meg magam, van idő. Arra való az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?
– Volna, de mivel szívjuk el, nincs szájunk.
– Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.

Forrás: Két mosoly. Project Gutenberg