…Elgondolom, hogy mi lett volna belőlem, ha gyermekkoromban az a csepp baleset nem történik velem, amely később ürügyül szolgált arra, hogy gimnáziumba adjanak. Nagyon riasztó sors várt volna reám. Még annál is riasztóbb, amilyenben van ma egy magyar író. Valószínűleg nagy ivó és nagy verekedő lett volna belőlem, mint a többiből, akik tehetséggel belészorultak a faluba. Mert mit csináljon a tehetség, ha tudása és tapasztalata hiányzik ahhoz, hogy tehetsége számára, kifejező formát tudjon találni? Kijön belőle olyan formában, amely rombol és mindenekelőtt ő magát öli meg.
Sokszor eszembe jutott ez, amikor ,,őstehetségek”-ről hallottam. S még jobban akkor, amikor ezeknek az „őstehetségek”-nek a sorsát láttam és látom. Nem tehetek róla, de a magam alkotni törekvő hite miatt és az osztályom érdekében egyaránt csúfolódásnak látom azt a szót, hogy ,,őstehetség”. Az őstehetség csupán lehetőség. Egy olyan állapot, amely alkotó életté válhatik szerencsés körülmények között, de a leggyakrabban nem válik azzá, hanem romboló és kártékony életté. Nagy és veszélyes az út, amelyen keresztül az „őstehetség”-ből egyszerűen tehetség lesz. A tanuláson és a tudáson kívül jellem és hősöknek való hit kell ahhoz. És mily kevés van ilyen! Ilyen Veres Péter, hogy hamarjában csak egy példát hozzak fel.
Az utóbbi esztendőkben valóságos kultuszt csináltak az „őstehetség”-ből. Termelte a född és a nép az „őstéhetségek”-et, mint állandóan eddig is, amióta hont alapítottak ide kardos őseink. De a föld és a nép után most rnár mecénások és lapok termelik el a földtől az „őstehetség”-et. Csak úgy, kuriózumképpen. Mintha négylevelű lóherét hoznának fel ide a szűz talajról. Az ember, akire szintén az a sors leselkedett, hogy „őstehetség” legyen, szomorúan látja, hogy mi folyik és mi történik. Költőt hoznak fel például, és úgy mutogatják és íratják, mintha Abesszíniából hoztak volna egy négert. Festőket fognak össze, és úgy mutogatják, mintha Julián barát hozá vala vissza valami ázsiai ősrengetegből őket. Táncos és nótázó legényeket csoportosítanak össze, felöltöztetik vasárnapi cifrába, és íme, buzog és illatozik nektek a tündéri nép!
Ferdítenek és hazudnak!
Mert a költő, aki tanulatlan, kóválygó és tehetséges, nem kuriózum, hanem szomorú látvány. Az egyszerű festő, aki népi mivolta ellenére is művészi és befejezett képet fest, nem csodabogár, hanem természetes megnyilatkozása egy népnek, amely festőtehetségeivel és írótehetségeivel együtt várta és még mindig várja az időt: az ő idejét. És a népi bokréta és a daloló csokor, lányok és legények egybefűzve, csak arra jó, hogy kiszúrja a városi szemet. De mielőtt kiszúrná, már megvakítja, mert hamis képet ad a magyar faluról és a népről.
Biztos vagyok abban, hogy ez a módszer sokkal többet árt és ront, mint ha nem csinálunk semmit. Hitelét veszti annak a nagy lehetőségnek, hogy a népből ki lehessen hozni azt a komoly és kollektív szellemi értéket, ami benne van.

Forrás: A magyar őstehetségek problémái (1934). In: Tiszta beszéd. Kriterion, Bukarest, 1981.

*Vasárnap, szeptember 22-én Farkaslakán, az író szülőfalujában Tamási-emléknapot tartanak.