Hogy mi az az iró, Pistike?
Hát… nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked… az egy olyan ember, aki mindig ir. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papirra és ott mindenféle kacskaringós jön ki belőle… tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá kerülnek… hm. Ezeket hivják soroknak.

Hogy is mondjam csak neked, – hát ez ugy van, mint például a selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Ugy-e, mikor az már sokáig teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést és a fejéből kienged egy hosszu-hosszu selyemszálat, amit a selyemhernyó kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyitja, süriti, fonja, bogozza – és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott elalszik és később kijön belőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a hernyó fejében selyemfolyadékká és a selyem-folyadékból selyemszál lesz.
Hát ez ugy van az iró-hernyóval is, Pistike. Az iróbácsi fiatal korában eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet, amit mások irtak, irt levelet, meg könyvlevelet, – ez… hm, tudod Pistike, hogy is mondjam csak?… ez aztán az -39-iró fejében átalakul tintává, az a sok levél. Na és egy napon, mikor aztán az irónak a feje tele van tintával, – hát akkor, Pistike, akkor az iró abbahagyja az evést és kiengedi magából a tinta-szálat, hogy begubózza magát és majd lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát – az irónak a fejéből vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijön a tintaszál. Az a furcsa Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az iró, mindig tintaszál lesz belőle, – például az a fajta, amelyiket költőnek neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik és abból csupa tinta lesz a fejében, ami a tinta-szálhoz kell.
A tinta-szálat az iró kiengedi a papirra a fejéből, a szálnak az egyik végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sürüen és szépen jön (ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!), ilyenkor, az elején sürüen befonja szövi vele a papirost, gyönyörü szép tinta-szál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörü, jaj de szép, jaj de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az iró is örül, dacára, hogy fogyik fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat, hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát és milyen jól fog aludni és majd lepke lesz belőle.
A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az iró fejéből, és amint fogyik vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ir, ritkább szálak jönnek, ezt nevezik verses drámának. De az iró nem bánja, mert örül a gubónak.
Egy napon aztán kifogyik a tinta az iró fejéből. Csupa tinta-szál lett belőle a papiron. Mostan azt gondolja, hogy milyen jól alszik ő most a sok szál között, mig lepke lesz belőle.
Csakhogy nem ugy van az, Pistike, ugy-e, te tudod. Mert a selyemhernyót nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem legyen. Azért a kész gubókat beledobálják a forró vizbe, belül a hernyó megdöglik, mire leszedik róla a selymet és csinálnak belőle szép selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.
Hát igy csinálnak a tinta-gubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint van az iró fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az iró kiesik a tintagubóból, a tinta-szálból pedig – hát… hát… abból is selyemharisnyát csinál az Irótenyésztő bácsi, a feleségének. Vannak olyan irók, akik csodálkoznak ezen és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani a fiatalabb hernyók:
– Hja, az öreg Izé… az már kiirta magát, szegény.
Amiben igazuk van.

Forrás: Két mosoly. Project Gutenberg

/