Gergely Tamás feladta nekem a leckét, mert mióta elolvastam az első űrhajósról szóló esszéjét, egyet töprengek: mit tettem volna én, ha a tanító nénim (mert nekem is volt ám!) odatesz és levelet írat Gagarinhoz. Vagy valaki máshoz. De nem tette. (Elfelejtette volna?)

Annyival előbb jártam Tamásnál, hogy az én évjáratom még kevesebbet kételkedett az övénél. Nem volt miben kételkednünk, mert nyitott szívvel és lelkesen vártuk a beígért eredményt. Amiről mindenki úton-útfélen beszélt. Amiről azok az évek szóltak.

Annyira vártunk és reméltünk, hogy e várakozás tövében nem volt egyetlen ép és önálló gondolatunk sem. Azt hiszem, én még nagyobb zavarban lettem volna egy üres papírlap előtt ülve, mert csak az volt a fejemben, amit beletöltöttek és ami közben nem csurgott ki valahol máshol.

Mikor támadt föl bennem az első, valóban szabad és minden külső befolyástól ment gondolat? Nem tudnám megmondani. Gagarin hiába repült fel az űrbe, az ő elrugaszkodását mi még csak képletesen sem tudtuk követni.

Amikor Gagarin végigszáguldott a Föld körül, én arra emlékszem, hogy sajnáltam, amiért olyan hamar végetért a kalandja. Túl szépnek tűnt nekem akkor az a siker. Nem kételkedtem benne, de arra gondoltam: ha minden ilyen símán megy az életben, akkor miért kellett ilyen sokáig várni ezzel a repüléssel? Technika, pénz akkor számomra még nem jelentett elég akadályt.

Azt viszont tudom, hogy lapjaink akkor teli voltak költőink Gagarinhoz írt verseivel. Repültünk, szálltunk, mint a pinty. Azóta is nyögjük…

1. G.T.:
   2011. április 14. 07:05

   Hát igen: lehet, hogy azóta is nyögjük. Ami alatt azt értem, hogy mintát vágott lelkünkben a tanító néni (=a kor), és annak mentén éltük le az életünk…